Wacław Felczak, a névadó

Wacław Felczak a XX. századi lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja. Az első világháború idején, 1916-ban született, amikor a három részre szakított Lengyelországban még csak álmodoztak a függetlenségről. Családjából korábban többen is harcoltak a szabadságért: ükapja az 1830–1831-es novemberi felkelésben, dédapja az 1863–1864-es januári felkelésben vett részt, amiért a cári hatóságok mindkettőjüket Szibériába száműzték. Hét idősebb testvére közül ketten az 1919–1921-es lengyel–bolsevik háborúban küzdöttek országuk védelméért, Wacław Felczak viszont már a független Lengyelországban nőhetett fel. Gyermekkorában tevékeny közösségi életet élt, sportolt, aktívan cserkészkedett. Humán tárgyú érdeklődése hamar megmutatkozott, ezért a Poznańi Egyetem történelem szakára jelentkezett.

Az egyetemen egyik professzora bíztatására kezdett el magyarul tanulni, s érdeklődni a lengyel–magyar kapcsolatok iránt. Az 1930-as évek közepén egyik alapítója volt a Poznańi Egyetem Magyarbarát Körének, ami a lengyel–magyar barátság eszméjét propagálta az egyetemisták körében. A kör titkáraként, majd alelnökeként az ifjú Wacław Felczak magyar tárgyú felolvasásokat, filmvetítéseket, koncerteket szervezett, s másoknak is segített a nyelvtanulásban. Életében először 1936-ban látogatott Magyarországra, amikor is részt vett a Debreceni Nyári Egyetemen. Divéky Adorján, a Varsói Magyar Intézet igazgatójának támogatására az 1938–1939-es tanévre egyéves ösztöndíjat kapott Magyarországra, melynek idején az Eötvös Kollégium lakója volt. Lukinich Imre történész vezetése alatt az 1848–1849-es lengyel–magyar kapcsolatokat kutatta, emellett bejárta egész Magyarországot. Ösztöndíjasként rendszeresen írt tudósításokat Magyarországról a lengyel sajtóba.

A második világháború megtörte Wacław Felczak ígéretes tudományos karrierjét. A háború kitörése után folytatta a családi tradíciót, s a független Lengyelország visszaállítása érdekében tevékenykedett. Hosszú éveken át Varsó és az emigráns lengyel kormány közötti titkos futárszolgálat budapesti szervezője volt. Földalatti tevékenységével pénzt, információt és parancsokat továbbított a megszállt Lengyelországban tevékenykedő ellenállásnak. Tevékenységét a háború után is folytatta, amiért a kommunista szervek bebörtönözték. A lengyelországi enyhülésnek köszönhetően 1956 őszén szabadon engedték. Ezt követően a krakkói Jagelló Egyetem Történeti Intézetében dolgozott, ahol az 1868-as magyar–horvát kiegyezésről írta doktori értekezését. Itt írta meg egyik fő művét, a Magyarország története (Historia Węgier) című nagydoktori munkáját.

Az 1970-es évek végétől kezdve rendszeresen járt Magyarországra, ahol szűk körű történeti előadásokat tartott. Kapcsolatba lépett a magyar értelmiség vezető köreivel, ekkor ismerte meg többek között Csoóri Sándort, Göncz Árpádot vagy éppen Szabad Györgyöt. Visszatért az Eötvös Kollégiumba is, ahol 1987-ben három hónapot töltött vendégtanárként. A Bibó Szakkollégium diákjait pártalapításra buzdította, amelynek eredményeként nem sokkal később létrejött a Fidesz.

1993. október 23-án, az 1956-os forradalom 37. évfordulóján hunyt el. Temetésén számos magyar barátja jelen volt, Göncz Árpád köztársasági elnök, Jeszenszky Géza külügyminiszter és mások pedig levélben búcsúztak tőle. A Lengyel Történeti Társaság 2001-ben díjat nevezett el róla, öt évvel később az Eötvös Kollégiumban, 2011-ben pedig a Jagelló Egyetemen avattak emléktáblát a tiszteletére.