A Lengyel Királyság a 18. század végére a Poroszország, a Habsburg és az Orosz Birodalmak közti hatalmi alkuk következményeként megszűnt független államként létezni, területét pedig az említett nagyhatalmak három fázisban felosztották egymás között. Ezt követően az államnélküliség állapota és a szétszakítottság érzése a nemzeti tudat erősítésének és megélésének -, valamint a nemzeti szuverenitás helyreállításának igényével együtt lengyelek generációinak gondolkodásmódját határozta meg.
Parasztok nemesek levágott fejeit adják át császári tiszteknek (forrás: commons.wikimedia.org)
A 19. század során több alkalommal is fellobbanó, és utóbb sikertelenül végződő lengyel szabadságküzdelmek közül az 1846-ban Krakkóban kitört felkelés, illetve az ezzel párhuzamosan Galíciában lezajló véres események emlékezete több szempontból is tragikus fejezetét jelentik a régió történelmének. A galíciai parasztságnak a felkelés vezető rétegét alkotó helyi nemességgel való szembefordulása jelentős hatást gyakorolt a korszak európai gondolkodóira, és az események értelmezése kapcsán mind a mai napig komoly viták folynak a történészek között. Jelen cikkemben ezen témakört szeretném bemutatni.
Krakkó, a virágzó város és Galícia, „Európa legszegényebb tartománya”
A napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszus által teremtett új európai hatalmi rendszer továbbra is meghagyta a lengyelség széttagoltságát, ugyanakkor az Orosz Birodalmon belül létrejövő, részben autonóm ún. Kongresszusi Királyság (formálisan Lengyel Királyság, lengyelül Królestwo Polskie) a számára kiadott liberális szemléletű alkotmánynak köszönhetően kezdetben valós szerepet tudott játszani mint a „lengyel politikai élet központja”, mellette pedig Krakkó központtal is létrejött a lengyel területeken egy másik, „semleges” államalakulat, melynek elsősorban gazdasági és kulturális jelentősége volt az összlengyelség nézőpontjából.[1]
A néhai Lengyel-Litván Unió területét átszelő közigazgatási határok változásai a 19. század első felében. Délnyugaton sárgával jelölve a Krakkói Köztársaság (1815-1846) területe (forrás: commons.wikimedia.org)
A Krakkói Szabad Város vagy más néven a Krakkói Köztársaság (Rzeczpospolita Krakówska) a környező három nagyhatalom (Poroszország, Oroszország, és a Habsburg Birodalom) védnöksége alatt álló „szabad és független” államalakulat volt, és bár a gyakorlatban a nagyhatalmak befolyása erősen érvényesült fölötte, mégis saját végrehajtó, törvényhozó és jogszolgáltatási szervekkel rendelkezett, a gazdasági felvirágzása (melyet a vámhatárok eltörlésének, és a térségben folytatott csempésztevékenységnek köszönhetett) mellett pedig a Jagelló Egyetem rangjának és működésének is köszönhetően a lengyelek kulturális központjává vált.[2]
A Krakkói Köztársaság politikai jelentősége a Kongresszusi Királyság területén kitört 1830–31-es novemberi felkelés leverését követően növekedett meg: Krakkó az egyik fő menekülési útvonala lett a levert oroszellenes felkelés menekültjeinek, és a későbbiekben fontos érintkezési pontjává vált a lengyel emigráció és az egyes nagyhatalmak területén élő lengyel forradalmároknak.[3] A városban megszaporodó összeesküvők tevékenységével a környező hatalmak megbízottjai is tisztában voltak, de a széleskörű besúgóhálózat kiépülése és a tömeges letartóztatások, illetve a városállam 1836-ban bekövetkező átmeneti katonai megszállása is csak hátráltatni tudták a szervezkedéseket, végleg megszűntetni nem.
A lengyel forradalmi erők az 1840-es évekre formálódtak meg annyira, hogy kilátásba helyezzenek egy fegyveres felkelést, a szervezkedések motorjává pedig ekkorra a Lengyel Demokrata Társaság nevű emigráns csoport szervezetei váltak.[4] A konspirátorok – némileg tanulva az 1830-31-es eseményekből – a forradalmi megmozdulást társadalmi reformokkal akarták összekötni, és bár továbbra is a nemességet tekintették a társadalom „vezető erejének”, ugyanakkor a lokális szintekről induló, majd az orosz, osztrák és porosz területekre széleskörűen kiterjedő összlengyel felkelés sikerét csak a parasztság tömegeinek megnyerésével látták kivitelezhetőnek. Teoretikus elképzelésüket azonban, miszerint a felkelés kitörését követően egy, a jobbágyság intézményének eltörlését is tartalmazó kiáltvány elég lesz a parasztok fegyverbeszólítására, az események későbbi tragikus lefolyása csúfosan megcáfolta. Ahogy Kovács István történész rámutat egyik írásában, a szervezkedők nem mérték fel helyesen, hogy az aktuális politikai helyzet nem volt kedvező egy ilyen megmozdulásnak, és a szervezői hiányosságok mellett hatalmas hibát vétettek azzal, hogy csak nagyon kevesen (mint például Edward Dembowski) fordítottak tényleges figyelmet azon paraszti tömegek tájékoztatására és megnyerésére, akiknek kulcsszerepet kellett – volna – játszaniuk az események kedvező irányba való haladásában.[5]
Márpedig a szomszédos, a Habsburg Birodalomhoz tartozó Galícia tartománya a brit történész, Norman Davies jellemzése alapján „a korabeli Európa legszegényebb tartománya” volt.[6] A felekezetileg és etnikailag is rendkívül polarizált régió lakosságát túlnyomórészt a merev feudális kötöttségek alatt élő jobbágyság alkotta (Galíciának 1846-ban 4 920 000 lakosából közel négymillió volt paraszt),[7] a mélyszegénység és nagyfokú kiszolgáltatottság pedig folyamatossá tette a szociális feszültséget a parasztok és a tartomány kis számú földbirtokossága között. A kérdésben a tartomány ügyeit intéző (többségében német, illetve elnémetesedett cseh) császári hivatalnokok hozzáállása és tevékenysége is megkérdőjelezhető volt ezekben az időkben: a jobbágyok panaszaikkal a járási és kerületi tisztviselőkhöz fordulhattak, akik viszont legalább annyira voltak a birodalmi politika eszközei, mint a jogszolgáltatáséi, és tudatosan igyekeztek előmozdítani azt a képet a paraszti köztudatban, hogy sérelmeik egyedül a helyi (többségében lengyel) földesurak számlájára írhatóak, és érdekeik védelmében kizárólag az uralkodóra és hivatali apparátusára számíthatnak. Az olyan tisztviselők, mint a tarnówi sztaroszta, Joseph Breinl von Wallerstern emellett tudatosan keresték a kapcsolatot az olyan kiemelkedett paraszti vezetőkkel, mint Jakub Szela, aki a smarżowai parasztok megbízottjaként többször is pereskedésbe került a helyi földesúrral, és nagy tekintélyt szerzett a közösségében. Ahogy Kovács István rámutat: a közép- és nyugat-galíciai lengyel jobbágyok számára az etnikai hovatartozást fokozatosan felülírta a császártól való vélt/várt segítség reménysége, s a lengyel és az úr fogalmai szinonimákká váltak számukra.[8]
Jakub Szela egyik korabeli ábrázolása (forrás: commons.wikimedia.org)
A krakkói felkelés kitörése és bukása
1845-46 fordulójára előrehaladott állapotba kerültek a felkelés előkészületei – minderről azonban időközben a porosz és osztrák hatóságok is tudomást szereztek, és a források alapján részletekbe menő információkkal rendelkeztek az események alakulásáról. 1846 januárjától a helyi hatóságok emberei sorra lecsaptak a poroszországi összeesküvőkre, február 18-án pedig nagyhatalmi nyomásra a krakkói szenátus is osztrák csapatokat hívott be a városba – az itteni szervezkedők ennek ellenére mégis a cselekvés mellett döntöttek. 1846. február 20-a éjjelén krakkói polgárok, a városkörnyéki jobbágyok és bányászok közreműködésével akcióba léptek, és rövid időn belül városszerte barikádok emelkedtek. A fegyveres felkelés láttán a városban székelő osztrák kontingens parancsnoka, Ludwig Collin tábornok némi hezitálás után a városi szenátus tagjaival együtt február 22-e délutánján kivonult Krakkóból (de csak a szomszédos Podgórzéba). A városban így a forradalmárok kerültek hatalomra, kiáltványukban pedig nem csak a szétszakított lengyelség egészét szólították fegyverbe, hanem kihirdették a jobbágyfelszabadítást is. „Olyan társadalmi rendszert alkotunk […] amelyben a paraszt tulajdonosa a földnek, mely most csak feltételesen az övé, amelyben a bérlők szolgálatait és bérleti díját eltöröljük, amelyben a hazának tett szolgálatot az állami birtokokból kiosztott földdel jutalmazzuk” – fogalmaztak.[9]
A krakkói felkelés tehát gyors lokális sikert ért el, eközben azonban egyre aggasztóbb hírek szállingóztak Galíciából. A császári propaganda által feltüzelt paraszti tömegek még a felkelés előestéjén, február 18-án meglincselték a Tarnów elfoglalására gyülekező helyi felkelőcsoportot (amely a tervezett ezres nagyságrendjének töredékét érte csak el), és a foglyaikat élve vagy holtan beszállították a helyi kerületi hivatalokba, míg Sanok városa előtt a felkelők – látva az ellenük fölvonuló tömeg ellenségességét – harc nélkül szétoszlottak. Mindezen események csak a kezdetét jelentették a parasztok által végrehajtott pusztításnak, akik a várttal szemben nem csatlakoztak a felkeléshez, hanem épp ellenkezőleg: a helyi villongások tüze hamarosan szabályos parasztháborúvá kezdett válni, melynek éppen azon nemesek kúriái lettek a célpontjai, akik a krakkói megmozdulás helyi támogatói, illetve vezetői bázisát adhatták volna.[10]
A krakkói felkelés (kék), és a galíciai parasztok pusztításának (piros) kiterjedése egy korabeli térképen ábrázolva (forrás: commons.wikimedia.org)
A paraszti megmozdulások február 20-án kezdődtek meg nagyobb méretekben, és a tarnówi kerületből az elkövetkező napokban átterjedtek a sandeci, a jasłói és a sanoki kerületekbe is, az események vezéralakja pedig hamarosan a korábban már említett Jakub Szela lett.[11] A parasztok célpontjait elsősorban a nemesi kúriák jelentették, és az elkövetkező hetekben a források szerint mintegy 4-500 udvarház semmisült meg a kezük által (a tarnówi kerületben mintegy a nyolcvan százalékuk), az áldozatok számát pedig a különböző becslések többsége 1000 és 2000 fő közé teszi. Ezeknek azonban csak egy része került ki a nemesek közül, sok uradalmi hivatalnok és pap is áldozatul esett a vérengzésnek.[12] Az események emblematikus motívuma volt mindamellett az, hogy esetenként a parasztok az élve vagy halva foglyul ejtett nemesekért a császári hivatalnokoktól jutalmat (pénzt, sót) kaptak – ez több forrásban is előkerül, és aláhúzza az osztrák tisztviselők kétes szerepének hangsúlyosságát az események alakulásában.[13]
Kortárs ábrázolás a galíciai parasztokról, ahogy a nemesek levágott, és lándzsára tűzött fejeit hordják a császári tisztviselők elé (forrás: commons.wikimedia.org)
Krakkóban mindeközben a felkelés vezetői sem voltak egységesek, és a felálló nemzeti kormány tagjai közül február 24-én Jan Tyssowski, a Jagelló Egyetem egyik adjunktusa önhatalmúlag diktátorrá nyilvánította magát. A városban eddigre mintegy hatezer főre nőtt a felkelők száma, de a megfelelő felszerelés, illetve kiképzés hiányában ennek töredéke volt csak hadra fogható, a Nyugat-Galícia felé indított támadó hadművelet pedig gyorsan kudarcba fulladt. A Gdów mellett 1846. február 26-án lezajlott rövid ütközetben a magyar származású császári főtiszt, Benedek Lajos az általa vezetett reguláris haderővel, és a paraszti segédhadak támogatásával szétverte a vele szembenálló kis felkelősereget. Edward Dembowski február 27-én még megkísérelte egy vallásos körmenet élén, kereszttel a kezében a maga oldalára állítani a parasztok egy részét, de miután a Podgórzéba vezető hídon átkelt követőivel, a felálló osztrák csapatok tüzet nyitottak rájuk, és az első sortűz végzett vele. Az osztrák (és az orosz) csapatok március 1-én körbekerítették Krakkót, ami a neki adott 48 órás ultimátum lejártát követően március 3-án megadta magát – ez a felkelés végét jelentette.[14]
Edward Dembowski kereszttel a kezében a február 27-én Podgorzéba tartó menet élén (forrás: commons.wikimedia.org)
Következmények
A krakkói felkelés sok szempontból már kezdettől fogva bukásra volt ítélve, és ahogy Norman Davies jellemzi az eseményeket: „Ha nem következnek kivégzések és börtönbüntetések, akkor az egész <<krakkói forradalom>> egy kusza, hétköznapi diáklázadás szintjén maradt volna”.[15] Következményei azonban messzemenőek voltak, és több nagyhatalom tiltakozása ellenére a Krakkói Szabadállam önállóságának végét is jelentette: 1846 novemberében Krakkót és környékét Galíciához csatolták, és egészen Lengyelország 1918-as függetlenné válásáig a Habsburg Birodalom része is maradt. Ezerkétszáz embert letartóztattak, többeket kivégeztek.[16]
A galíciai parasztlázongás a krakkói eseményektől függetlenül még több hétig eltartott, és végül az osztrák katonaság vetett véget neki – közvetlen kiváltó okával, illetve céljaival kapcsolatban azonban mind a mai napig élénk viták folynak a történészek körében. Ironikus, hogy – amint azt Eric Hobsbawm is megjegyezte – a parasztok haragjukat épp azon forradalmárok felé fordították, akiknek eszméi között szerepelt a parasztok helyzetének javítása is,[17] de továbbra is kérdéses, hogy mindez mennyiben történt a bécsi udvar, vagy annak helyi adminisztrációjának kezdeményezésére, vagy hogy az osztrákok csupán felhasználták-e a tőlük független parasztmozgalmakat. A lengyel történetírás alapvetően a császári apparátus felelőségét hangsúlyozza, és Joseph Breinl tarnówi sztaroszta támogató tevékenységét több forrás is alátámasztani látszik,[18] de Norman Davies például megemlíti, hogy Bochnia közelében osztrák tisztviselőket is megtámadtak a lázongó parasztok.[19]
A parasztok felkelése nem érte el a célkitűzését abban a tekintetben, hogy élethelyzetük lényegében változatlan maradt, ugyanakkor az események jelentős európai visszhangra találtak, és alapvetően befolyásolták a magyarországi reformértelmiség gondolkodásmódját is a fennálló feudális berendezkedés, így a jobbágykérdés kapcsán. A Kossuth Lajoshoz hasonló reformellenzékieket szorosabb együttműködésre és a reformok összekapcsolására ösztönözte, megelőzendő, hogy – saját meglátásuk szerint – a császári politika hasonló módon avatkozzon be a magyarországi folyamatokba is.[20]
-----------------------------------------------------------------------------------
[1] Norman Davies: Lengyelország története. Budapest 2006. 685.
[2] Uo.
[3] Halász Iván: A nemzetközi felügyelet alatt élő lengyel városállamok az 1939 előtti Európában: Krakkó és Danzig szabad városok. Történelmi Szemle 57. (2015) 1. sz. 139–140.; Kovács Endre: Az 1846. évi galíciai parasztfelkelés magyarországi hatásához. Századok 91. (1957) 626.
[4] Kovács István: Az összeesküvések másfél évtizede Galíciában In: Varietas Europica Centralis: tanulmányok a 70 éves Kiss Gy. Csaba tiszteletére. Szerk. Ifj. Bertényi Iván – Géra Eleonóra – Mészáros Andor. Bp. 2015. 34.
[5] Kovács István: Amikor Krakkó állam volt. Tiszatáj 35. (1981) 6. sz. 34–35.; Kovács I.: Az összeesküvések i. m. 247.
[6] Davies, N.: Lengyelország i. m. 542.
[7] Kovács E.: Az 1846. évi galíciai parasztfelkelés i. m. 627.
[8] Davies, N.: Lengyelország i. m. 542.; Kovács I.: Az összeesküvések i. m. 247–248.
[9] Davies, N.: Lengyelország i. m. 686.; Kovács I.: Amikor Krakkó 35–36.; Szokolay Katalin: Lengyelország története. Budapest 2006. 110.
[10] Kovács I.: Az összeesküvések i. m. 248–249.
[11] Kovács E.: Az 1846. évi galíciai parasztfelkelés i. m. 630.
[12] Kovács E.: Az 1846. évi galíciai parasztfelkelés i. m. 630.; Davies, N.: Lengyelország i. m. 542–543.
[13] Kovács I.: Az összeesküvések i. m. 249–250.
[14] Davies, N.: Lengyelország i. m. 687.; Kovács I.: Amikor Krakkó 36–37; Kovács E.: Az 1846. évi galíciai parasztfelkelés i. m. 630.
[15] Davies, N.: Lengyelország i. m. 687.
[16] Davies, N.: Lengyelország i. m. 687.; Szokolay K.: Lengyelország i. m. 111.
[17] Eric Hobsbawm: The Age of Revolution. 1789–1848. New York 1996. 137.
[18] Davies, N.: Lengyelország i. m. 542.; Kovács I.: Az összeesküvések i. m. 248–249.; Szokolay K.: Lengyelország i. m. 111.
[19] Davies, N.: Lengyelország i. m. 542.; A téma lengyel historiográfiáját elemzi: Thomas W. Simons, Jr.: The Peasant Revolt of 1846 in Galicia: Recent Polish Historiography. Slavic Review 30. (1971) 4. sz. 795–817.
[20] Kovács E.: Az 1846. évi galíciai parasztfelkelés i. m. 648–649.