„Nagy” Lajos vagy „Magyar” Lajos?

Az Anjou-házi lovagkirály lengyelországi megítélésének alakulása

Az Anjou-házból származó I. (Nagy) Lajos királyban a valaha volt egyik, ha nem a legnagyobb formátumú uralkodóját tisztelheti a magyarság. Ismerjük mint öccse haláláért revanshadjáratot indító ifjút, pogány hatalmak legyőzőjét, serege élén járó lovagkirályt és erőskezű törvényhozót. Széles körben tudott az is, hogy Lajos uralkodásának utolsó tizenkét évében, 1370 és 1382 között a Magyar Királyság a Lengyel Királysággal alkotott perszonáluniót, ezáltal egyedülálló hatalom birtokosává vált Kelet-Közép-Európában. A két országban fennmaradt emlékezete azonban már merőben különbözik egymástól.

Az elmúlt századok történetírói narratíváit áttekintve – lényegében a marxista szemlélet alkotta kivételt leszámítva – Lajos királyt idehaza többnyire a „Nagy” jelzővel szokás illetni, utalva ezzel személyes bátorságára és hatalmára. Lengyel szempontból azonban már gyakran más a helyzet. A lengyel köztudatban elsődlegesen ismertté vált „Magyar Lajos” – elnevezés (azaz lengyelül „Ludwik Węgierski”) ugyanis esetünkben sajnos negatív jelzőként értelmezendő. E kifejezéssel alapvetően arra utaltak, hogy a Visegrádon székelő Lajos Lengyelország kormányzásába nem sok energiát fektetett, s ezzel kivívta a lengyel nemesség hathatós ellenszenvét. Ez a negatív Lajos-kép ennél fogva mindmáig fennmaradt Lengyelországban: a lengyel történelemtankönyvek zömének hangvételére is inkább az ellenszenves megközelítés a jellemző személyével kapcsolatban.

Pedig a lengyel szempontok részleteit áttanulmányozva a kép némiképp árnyaltabbá válhat ezen időszakkal, s Lajos személyével összefüggésben. Ehhez kezdésnek érdemes időben visszamennünk a XIV. századi magyar–lengyel kapcsolatok szorosra fonódásának kezdetéig, mely még I. Károly magyar, és I. Ulászló lengyel király szövetségkötésével jött létre. Ennek értelmében Károly Ulászló leányát, Erzsébetet vette el feleségül 1320-ban. Az ezt követő évtizedekben e szövetség kulcsszerepet játszott Lengyelország életében, hiszen ezidőtájt a Német Lovagrend és Csehország harapófogójába szoruló királyság számára alapvető fontosságúvá vált egy biztos és erős déli támasz. Szintén még Károly uralkodása idején került kilátásba az az eshetőség (1339), hogy III. Kázmér lengyel király törvényes fiúörökös nélküli halála esetén dinasztikus kapcsolataik révén a trónt unokaöccse, Károly és Erzsébet fia, Lajos herceg örökölje meg, cserébe pedig a magyar uralkodó elismerte a lengyel igényeket Halics területére, ami értelemszerűen tovább erősítette a két ország diplomáciai kapcsolatait.

A Magyarországon 1342-től kezdődően regnáló Lajos tehát az apja, Károly által kijelölt úton folytatta északi külpolitikai tevékenységét, s a megkötött szövetség tartósnak bizonyult III. (Nagy) Kázmér lengyel királlyal. E szövetségből a perszonálunió előtti évtizedekben elsődlegesen Lengyelország profitált: az erős magyar szövetségnek köszönhetően sikerült úrrá lenni a Német Lovagrend, Csehország és a Német-római Birodalom felől érkező fenyegetéseken egyaránt. A legjelentősebbnek azonban mégiscsak az ekkor igen nagy veszélyforrást jelentő pogány Litvániával szembeni közös fellépést jelölhetjük meg, mely kulcsfontosságúnak bizonyult Lengyelország későbbi virágkorának kibontakozása szempontjából.

Lajos király negyvenéves regnálása alatt nem kevesebb, mint öt ízben vezetett hadjáratot a litvánok ellen. Első alkalommal 1344 és 1345 fordulóján (ekkor még cseh szövetségben, keresztes akcióként), ezután 1351-ben, majd 1352-ben csapott össze velük, amit kétéves fegyverszünet után újabb harcok követtek, miután a lengyelellenes litván agressziót megelégelve VI. Ince pápa 1354-ben keresztes hadjáratot hirdetett. E fellépés sikerét az ezt követő hosszabb, nyugodt periódus bizonyítja, s ezt követően csak 1376-1377-ben került sor újabb, számottevő összecsapásra a litván fejedelmek ellen, mely összecsapást Lajos már a lengyel–magyar perszonálunió uraként tudta sikerrel, Belz és Chełm várának bevételével megvívni. Ezen számos hadjáratban való magyar részvétel azonban nem csupán a Lengyel Királyság biztonságát garantálta, de egyúttal hódító politikára is lehetőséget adott, még III. Kázmér uralkodásának éveiben.

Amennyiben szervesebb részét képeznék a köztudatnak ezen események, a Lajosról alkotott lengyelországi kép akár pozitív is lehetne – érthető okokból. Miért alakult a helyzet mégis másképpen? Ennek megválaszolásakor külön-külön érdemes kitérnünk a kortárs elbeszélő források feljegyzéseire, s tényleges cselekedeteire a perszonálunió uraként.

Ami a személyével kapcsolatos vádakat illeti, zömmel igen kemény bírálatokról beszélhetünk. Leggyakrabban az északi királyság másodlagosnak tekintettségét szokták szemére vetni, de ami talán ennél is súlyosabb, hogy egyes kritikusai közvetetten a kora újkori lengyel állam XVIII. század végén bekövetkezett bukásáért is felelőssé teszik, azzal érvelve, hogy lányai trónöröklése érdekében az ő uralkodása alatt indult meg a nemesség folyamatos erősödése, s a királyi hatalom hanyatlása, valamint a lengyel állam gazdasági alapjainak meggyengülése.

Hogy mindebből mi és mennyire igaz, az természetesen vita tárgya, mindenesetre érdemes áttekintenünk a tényeket (vagy legalábbis azt, amit annak ismerünk). Tagadhatatlan, hogy lengyelországi uralkodásakor Lajos már nem volt fiatal és lepraszerű betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, ami azt eredményezte, hogy általánosságban is egyre kevesebbet utazott (lovagkirályi virtusát kevéssé „gyakorolta”). Birodalmát legtöbbször Visegrádról kormányozta, s ritkán volt Lengyelországban. Egészségi állapotán kívül azonban hibákat is vétett az uralkodó. Elsőnek mindjárt a koronázása alkalmával követett el egy komoly protokolláris ballépést, amikor is figyelmen kívül hagyta Lengyelország széttagolt múltját és kizárólag Krakkóban koronáztatta meg magát, Gnieznóban nem (annak ellenére, hogy meglátogatta a várost), amivel a nagy-lengyel nemesség szerves részét sikerült magára haragítania.

Nem növelte irányában a bizalmat az a tény sem, hogy bár Lajos számos nyelven értett (a latin és a magyar mellett olaszul, németül és franciául), lengyelül éppenséggel nem beszélt. Jóllehet, a hivatalos találkozások alkalmával a latin elegendőnek bizonyult, az ezen túlmutató, bizalmi jellegű társalgás lefolytatására nem volt alkalmas. Ezen a helyzeten pedig az sem segített, hogy Lajos uralkodásának első éveiben lengyel származású édesanyját, Łokietek Erzsébetet küldte az országba feladatainak ellátására (sőt mi több, még súlyosbította is a helyzetet az anyakirályné állítólagos nehéz természete és a tény, hogy környezete zömmel magyar főnemesekből állt). További komoly népszerűtlenséget hozott Lajos számára, hogy 1372-ben lemondott minden sziléziai igényéről, ugyanakkor kísérletet tett arra, hogy a halicsi orosz fejedelemséget elszakítsa Lengyelországtól, s Magyarországhoz csatolja. Mindezek mellett ugyancsak megosztó lépés volt az 1374. évi kassai privilégium kiadása, melyet gyakorta szokás a nemesség veszélyes mértékű jogkiterjesztéseként értelmezni.

Mindezek alapján egyrészt látható, hogy a „hibalajstrom” hosszú, másrészt, hogy a perszonálunióban valóban mutatkozott egyfajta különbség a figyelem tekintetében. Az is tudható, hogy Lajos motivációi között ekkor már megtalálható leányai trónöröklésének biztosítása, ami nem volt könnyű feladat. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az a körülmény, hogy Lajos király negatív hírneve a lengyel köztudatban nem kis mértékben a korszakról fennmaradt kisszámú primer forrásnak köszönhető. Ezek talán leglényegesebbike az a Czarnkowi János által írt krónika, mely meglehetősen negatív színben tünteti fel „Magyar Lajost”. Csakhogy III. (Nagy) Kázmér király korábbi alkancellárja, Czarnkowi János krónikájának objektivitása finoman szólva is megkérdőjelezhető, tekintve, hogy pontosan tudhatók személyes sérelmei, nevezetesen korábbi fényes karrierjének Lajos hatalomra jutásával történt derékba törése, mely igen komoly szerepet játszott műve megírásában. Egyéb releváns elbeszélő források híján pedig a későbbi lengyel történetírók munkái (például a XV. században tevékenykedő humanista Jan Długosz monumentális krónikája) is főként Czarnkowi beszámolóját vette alapul erre az időszakra vonatkozóan – továbbadva ezáltal a negatív összképet az utókor számára.

Persze hiba lenne azt feltételezni, hogy Lajos népszerűtlensége kizárólag a sértett ex-alkancellár agyszüleménye. Bizonyos, hogy 1376 decemberében mészárlásba torkolló zendülés ütötte fel a fejét Krakkóban, mely Erzsébet anyakirályné és magyar környezete ellen (s így közvetve a király ellen) irányult. Mindenesetre hazánkban a téma nagynevű kutatója, Bagi Dániel a Czarnkowi-féle elfogultságból kiindulva arra a megállapításra jutott, hogy ha pontosabb képet szeretnénk kapni Lajos király lengyelországi uralmáról, úgy elsődlegesen a jogi szövegekre érdemes koncentrálnunk, így például az 1374. évi kassai privilégium dokumentumára.

Ennek mentén Bagi számos korábbi népszerű tézist erősen megkérdőjelezett: szerinte bár Lajos politikájában valóban fontos tényezőt képezett lányai trónutódlásának biztosítása, nem jelentett kizárólagos motivációt. Sőt, megállapítása szerint a kassai privilégiumban lényegében nem is egy, a nemesség megnyerését célzó kedvezmény fogalmazódott meg, csupán egyfajta átszervezés zajlott le, mely addig nem volt ismert Lengyelországban, s kedvezménynek „álcázva” kerülhetett bevezetésre. Bagi I. Lajos adománypolitikáját is sokkal konzervatívabbnak ítéli meg, mint a korábbi kutatások. Szerinte nem állapítható meg belőle az őt támogató kis-lengyel elitek különleges helyzetbe hozása, s annál inkább kivehető belőle III. Kázmér óvatos, nem számottevő birtokadományozási politikájának folytatása, s a Magyarországon már ugyancsak bevált „mértékletes” módszer. Hasonlóképp rácáfol Czarnkowi János krónikájának az államapparátus indokolatlan átalakítására vonatkozó szidalmaira – mindezekből pedig már láthatjuk, a reális lengyelországi Lajos-kép megformálása korántsem tekinthető lezárt kérdésnek.

Az természetesen aligha várható a lengyelországi történeti emlékezettől, hogy Anjou Lajost ugyanaz a lovagkirályi dicsfény és romantikus nosztalgia övezze a jövőben, mint Magyarországon. Mindenesetre láthatóan a mérlegnek két serpenyője, az éremnek pedig két oldala van. A hiteles, lengyel szempontú Lajos-kép kialakítása pedig további kutatómunkát fog igénybe venni, melyekbe az 1370-et megelőző évtizedek történéseit is célszerű átfogóbban bevonni.

Felhasznált irodalom:

• Bagi Dániel: Az Anjouk Krakkóban. Nagy Lajos lengyelországi uralmának belpolitikai kérdései. Pécs, Kronosz, 2014.
• Bertényi Iván: Nagy Lajos király. Budapest, Kossuth, 1989.
• Dąbrowski, Jan: Korona Królestwa Polskiego w XIV wieku. Wrocław – Kraków, Ossolineum, 1956.
• Dávid Katalin-Kovács Endre: Magyarország-Lengyelország. A barátság ezer éve. Budapest, Corvina, 1978.
• Długosz, Jan: Roczniki, czyli kroniki sławnego Królestwa Polskiego. Księga dziewiąta 1300-1370. Warszawa, Wydawnictwo Naukowe PWN, 2009.
• Długosz, Jan: Roczniki, czyli kroniki sławnego Królestwa Polskiego. Księga dziesiąta 1370-1405. Warszawa, Wydawnictwo Naukowe PWN, 2009.
• Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában. Budapest, Corvina, 2003.
• Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest, Zrínyi, 1988.
• Kronika Janka z Czarnkowa. Lwów, Związkowa Drukarnia we Lwowie, 1907.
• Polgár Tamás: Az újabb lengyelországi történelemkönyvek magyarságképe. In A magyarságkép a közép-európai tankönyvekben a 20. században. Kutatási Füzetek 14. Szerk.: Hornyák Árpád-Vitári Zsolt. Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2009.
• Topolski, Jerzy: Lengyelország története. Budapest, Gondolat, 1989.