Az ember fáj a földnek – Kataryzna Kozyra Állatok piramisa című munkájáról

Esszémben Kataryzna Kozyra lengyel képzőművész 1993-as Állatok piramisa című, a Varsói Képzőművészeti Egyetemre készített diplomamunkájának keletkezését, a körülötte felmerülő morális és etikai dilemmákat vizsgálom. Törekszem felvonultatni annak kortárs értelmezési módjait és lehetőségeit, kontextualizálni annak a mai társadalmi diskurzusban lehetséges betöltendő helyét. Bemutatom a műnek inspirációul szolgáló mesét, A brémai muzsikusok történetét, ismertetem, hogy milyen művészi céllal és megfontolással jött létre a négy állat preparátumából álló szobor és a ló meggyilkolását és megnyúzását feldolgozó videó. Bemutatom a művész és alkotása körül forgó vitákat és botrányokat, kitérek Kozyra egyéb provokatív és tabukat feszegető munkáinak bemutatására is. Leírom, hogy miképp változott az elmúlt évtizedekben az ember és a környezet viszonya, mennyiben gondolkodunk másképp az állat- és környezetvédelemről a klímakatasztrófa küszöbén. Szót ejtek arról, hogy milyen irodalmi és képzőművészeti irányzatok tárgyalják a humán és non-humán viszonyrendszerét, ezekhez hogyan csatlakozik az Állatok piramisa. 

 

 

                                              „Mert testben élni maga a halál” 

 

Ki ne ismerné a négy számkivetett állatról, a szamárról, a kutyáról, a macskáról és a kakasról szóló tanulságos elbeszélést, azaz A brémai muzsikusok történetét, amelyet a német meseírópáros, a Grimm fivérek vetettek papírra? A fabula során a négy kilátástalan helyzetben lévő állat összefog, így sikeresen le tudják győzni az őket korábban kizsákmányoló legnagyobb fenevadat: az embert. A mese a kultúrtörténet során számos interpretációban élt tovább a különböző európai nemzetek ajkán kisebb-nagyobb változtatásokkal, több képzőművészeti alkotás is született inspirációja hatására. Bréma városházának oldalán a mai napig ott díszeleg Gerhard Marcks 1953-ban megalkotott bronzszobra, amely az egymás hátán ácsorgó állatokról készült. 

 

 

A történetből inspirációt merítő és azt tovább értelmező művészek közé tartozik Kataryzna Kozyra lengyel képző- és videoművész. Kozyra 1993-as, a Varsói Képzőművészeti Egyetemen készített diplomamunkája koncepciójának kiindulási alapjául szolgált az elbeszélés, bár erősen újraértelmezte az eredeti koncepciót, így próbálva görbe tükröt tartani a társadalom számára a humán és non-humán viszonyrendszer tekintetében, a húsfogyasztásra és állatok kihasználásra vonatkozóan. Esszémben a művész Állatok piramisa című munkáját és annak keletkezési körülményeit vizsgálom, kitérve annak a mai kontextusba helyezett értelmezései lehetőségeire és létjogosultságának kérdéseire. 

Az Állatok piramisa ma a Varsói Nemzeti Múzeumban tekinthető meg, állandó gyűjteményének részét képezi – ez rendkívül színvonalas tárlat, prominens lengyel képzőművészek munkáit vonultatja fel. 

Az alkotás egy ló, egy kutya, egy macska és egy kakas egymás hátán álló taxidermiás, azaz kipreparált állatteteméből áll – tehát a mesében megjelenő fajok közül csupán a szamarat cserélte le Kozyra lóra, a többi szereplő megegyezik. A műalkotáshoz tartozik, mondanivalójának szerves részét képezi, illetve hozzáad annak értelmezési és interpretációs lehetőségeihez egy videoinstalláció is. Ebben a befogadó követheti azokat a meglehetően naturalista képkockákat, azt a folyamatot, amelynek során a később kiállított, a művész által még élőként kiválasztott lovat vágóhídra viszik, megölik, majd megnyúzzák. 

 

 

A kiállítótérben a kurátori szöveg mellett az Artist’s statement, azaz a művész nyilatkozata is olvasható munkájáról. A kurátori szöveg szerint az alkotás nagy mérföldkőnek tekinthető a lengyel művészetben, az 1989 utáni kritikai művészeti mozgalom fontos darabja, amely meri döntögetni a szociális tabukat.  

 

A művész szövege munkájáról még 1993-ban keletkezett, akárcsak maga az installáció. Kataryzna Kozyra írásában kifejti, hogy az alkotói folyamatban számára nem maga a Grimm-mese kontextusa volt releváns, hanem az állatok és a különböző szférák kapcsolódásai keltették fel érdeklődését. Realizálta, hogy műve létrehozható tulajdonképpen ready-made anyagokból, ám csöppet bonyolultabb és több etikai és filozófiai kérdést felvető módon, mint például Duchamp piszoárja vagy biciklikerekei, hiszen víziója megvalósításához az ideális alapanyag valódi állatok teteme és bőre lehet. Szándéka az volt, hogy olyan alkotást hozzon létre, amely értelmezhető egyszerűen, de gazdag, többrétegű szimbólumrendszert is magában foglal. „Nem az izgalom vagy a technikai tudás hiánya miatt csináltam, hanem egy belső igényből, hogy feltegyem a kérdést: érezzük-e még a halál jelenlétét, amikor disznóhúst eszünk, kozmetikumokat vagy más állati eredetű termékeket használunk?” – írja a művész. (Kataryzna, 1993) 

 

Kozyra tisztában volt vele, hogy elpusztult állatok preparációihoz különböző múzeumok gyűjteményeiből is hozzáférhetne, ő azonban szándékosan akart még élő, ám ember keze általi biztos halálra predesztinált, már vágóhídon lévő állatokat felhasználni installációja megalkotásához. Az állatok kijelölését precíz és megfontolt, tudatos kiválasztási folyamat előzte meg. A művész álláspontja szerint ezek a felhasznált egyedek reprezentálhatják a társadalom felé annak a fajnak a sorsát, amelybe tartoznak, vagyis az ember keze általi kiszolgáltatottságukat. Kozyra nem csak szimbolikusan akarta bemutatni a humán és non-humán fajok közötti hierarchiát, hiszen ha csupán ennyi lett volna a célja, használhatott volna bármilyen anyagot. Azzal a gesztussal, hogy még elő példányokat választott ki képzőművészeti alkotása fizikai anyagának és alapanyagának, majd „dolgozott fel”, súlyt és performativitást kölcsönzött szobrának. Tisztában volt azzal, hogy szélsőséges hatást és erős érzelmi reakciókat fog kiváltani befogadóiból – ez kifejezett célja volt. Akárcsak az, hogy nézőpontváltásra ösztönözze műve megtekintőit azzal kapcsolatban, mennyire önkényesen vélekedik az ember az etikus húsfogyasztásról, illetve magáról a gyilkolásról és a halálról. A mű implicit módon teszi fel a kérdést: Jelen normáink és etikai mércénk alapján miért elfogadottabb azért legyilkolni a különböző állatokat, hogy utána az ember elfogyassza vagy egyéb „praktikus” célra használja azokat, mint művészeti céllal gyilkolni és felhasználni? Van-e különbség valójában a két halál- és gyilkolásaktus között? Mennyire érinti meg jobban az embert egy ló halála, mint egy kakasé? A fajok közötti hierarchiában mi az evolúciós berögződés és norma, és mi csupán a szociális konstrukció? Elsőként ezek az evidens és inherens kérdések vetődhetnek fel az Állatok piramisával kapcsolatban. 

Az Artist’s statementben maga a művésznő veti fel a kérdést: Vajon az alkotás folyamata az érdekesebb/értékesebb, vagy maga a létrejött műtárgy? Kijelenti ugyanakkor azt is, hogy műve nemcsak az állatok helyzetére reflektál, hanem a halálra és a gyilkolásra is a mai kultúrában. (Kataryzna, 1993)

 

Természetesen az a dilemma is fennállt – és fennáll továbbra is –, hogy amikor Kataryzna Kozyra megalkotta diplomamunkáját, nem sétált-e bele a maga csapdájába, belefér-e az általa véghezvitt tett az általa képviselni szándékozott értékrendszerbe? Melyik az a pont, ameddig a cél szentesíti az eszközt, létezik-e egyáltalán ilyen lélektani határ? Melyik az a pont, amelyik után tagadhatatlanul életbe lép a „Ne árts!” elve? Jó válasz és fellépés-e az erőszakra az erőszak? Meddig lehet elmenni és meddig lehet jutni pusztán provokációval? Ezek-e a jó eszközök arra, hogy egy egyébként már 1993-ban fontos és égető kérdést tárgyaljunk: modern világunkban hogyan viszonyulunk az állattartáshoz és a húsfogyasztáshoz, kicsit tágabb perspektívából vizsgálva pedig: milyen a viszonyunk a természettel, mennyire akarjuk azt uralni? (Természetesen nagyon.) 

 

A kortárs kritikai hangokban is hasonló kérdések fogalmazódhattak meg, amikor tudomást szereztek az alkotás létezéséről és annak szándékos keletkezési körülményeiről, hiszen az létrejöttének idején, 1993-ban erőszakos vita és médiaszenzáció tárgyát képezte Lengyelországban. Az alkotás körüli botrány a napi sajtó és a televíziós műsorok széles körben megvitatott témájává vált. Erős érdeklődést váltott ki társadalmi szinten, ami korántsem volt szokványos kortárs képzőművészeti munkákkal kapcsolatban. Tehát kijelenthetjük: Kozyra abból a szempontból, hogy meghökkentsen és diskurzust generáljon, mindenképpen elérte a célját. Az installáció és a videofelvétel a varsói Akadémia professzorait is felháborította, a Lengyel Művészeti Szövetség egyenesen tiltakozást nyújtott be ellene az Akadémiának és a Kulturális Minisztériumnak, arra hivatkozva, hogy a mű átlépte az erkölcsös művészet határait. A média gyűlöletkampánnyal sújtotta az alkotót, azzal vádolta, hogy csupán dekorációs céllal ölt állatokat, a kortárs művészeti közeg a sokkolási technika alkalmazása okán technikai impotencia miatt vonta felelősségre.  (Wróblewska, 2016)

 

Érdekes és kiemelendő, megemlítendő, hogy Kataryzna Kozyrának nem ez az egyetlen alkotása, amely szélsőséges kritikai hangokat és botrányt váltott ki. Az 1996-os Olympia című képsorozat Manet azonos című festményére utal, amelynek témája a rák és a meztelen, öregedő, beteg női test tabuinak feszegetése, célja pedig a haldokló test méltóságának visszaadása. Kapcsolatba hozható így az ageizmus irányzatával. Az 1997-es Fürdőház című alkotása létrehozása során a művésznő rejtett kamerával videózott fürdőző nőket, amikor nem voltak ott férfiak – felvetve a kérdést, hogy maguk között vajon másképpen viselkednek-e, mint amikor megjelennek körülöttük a férfiak és a feléjük intézett elvárásaik azzal kapcsolatban, hogyan kellene kanonizált nőként viselkedniük. Ennek a kísérletnek a férfiakkal felvett verzióját is elkészítette 1999-ben Férfi fürdőház címen – mindkét videó Budapesten lett felvéve. Az alkotó itt Rembrandt és Jean Ingres műveit interpretálta, amelyek meg is jelennek a videó elején és végén. Az installáció a voyerizmus és a nárcizmus kérdésköreit is érinti. (Ludwig Múzeum)

 

Miért lehet érdekes számunkra ma, 2024-ben Kataryzna Kozyra 1993-as danse macabre lejtése az Állatok piramisában? 

1993-tól 2024-ig az európai ember viszonya sokat változott a természet-, a környezet- és állatvédelemmel kapcsolatban; erős ambivalencia figyelhető meg ebben a komplex és összetett viszonyrendszerben. A globális felmelegedés szegélyezte klímakatasztrófa szélén állunk, folyamatosan halnak ki védett állatfajok, rekordmennyiségű hulladékot termel az emberiség. A világban jelenleg dúló háborúk az emberi életek mellett hatalmas környezetszennyező hatásuk miatt állatok, különböző fajok életét is követelik, jelentős mennyiségű szennyeződést bocsátva a tengerekbe. 

Ugyanakkor az állatjólét mellett kiálló vegán életmód sohasem volt még ennyire népszerű; a fiatalok rendszeresen kampányolnak a környezetvédelemért, egyre több országban igyekeznek egyre nagyobb figyelmet fordítani a tudatos, szelektív hulladékgyűjtésre és újrahasznosításra. 

 

Felmerül a kérdés, mit tehet az egyes ember mikro- és makrokörnyezetében a természetért és annak élővilágáért, illetve a nagybetűs környezetvédelemért. A kevésbé fejlett országokban az egyéb problémák mellett nehezebb erre aktív figyelmet fordítani, hiszen a körülmények sem feltétlenül ideálisak, nincs kiépítve például jól működő műanyag-visszaváltási rendszer. De minden kis lépés fontos, sok kicsi sokra megy. A személyes élettereinkre való odafigyelésen kívül ez a probléma is – mint a legtöbb egész társadalmat érintő – edukációval és társadalmi diskurzussal javítható, ha nem is orvosolható teljes mértékben. Itt jöhet és jön is képbe a művészet és annak párbeszédet indító ereje, illetve Kataryzna Kozyra alkotása. A mű provokativitása – etikai megkérdőjelezhetősége mellett – még mindig meg tudja ütni a mai világ kitolt ingerküszöbét, teret adva az állatvédelemről és a húsfogyasztásról szóló társadalmi vitáknak és diskurzusoknak. 

 

Érdemes azt is megvizsgálni, hogy az Állatok piramisa című mű milyen művészeti mozgalmakból táplálkozik és melyekből merített ihletet; melyeket előlegezte meg azok közül, amelyek most élik virágkorukat vagy éppen most alakulnak. 

A mű köthető az 1960-as években kialakuló bodyarthoz, amely a konceptuális művészet és a minimalizmus kiterjesztése volt. Céljai közé tartozott, hogy szélsőséges érzelmi reakciókat váltson ki befogadójából. Ez az irányzat vetette fel először az anyagként használt test gondolatát és a test kiterjedt tematika szerinti használatát. Bár ez a mozgalom elsősorban az emberi test tűrésküszöbét és lehetőségeit vizsgálta és kutatta. Fontos képviselője volt például Piero Manzoni és Carolee Schneemann. (Dempsey, 2003. 244-246. o.)

 

Az elmúlt években a kortárs irodalomban és irodalomtudományban, líraelméletben nagy figyelmet kapott a biopoetika narratíváinak kutatása: ez az élet fogalmának átgondolhatóságát, az állat és az ember, a natura és kultúra viszonyait helyezi fókuszába. A magyar költészetben már József Attila és Szabó Lőrinc művei is elemezhetőek az organikus élet és a modern költészet viszonyának új koordinátarendszerbe helyezésével. (Pataky, 2019)

 

A képzőművészetben pedig, a bioképzőművészet vagy bioart, bioművészet elnevezésű irányzat is egyre népszerűbb és egyre nagyobb figyelmet kap, ehhez szintén kapcsolható Kozyra alkotása, hiszen vizsgált témái közé tartozik az ember és a természet kapcsolata, a technológia biológiára gyakorolt hatása, az élő szervezetek művészetben való felhasználásának etikai kérdései, a biotechnika, a géntechnika és a különböző emberi tevékenységek környezetre gyakorolt hatásai. Története az 1960-as 1970-es évekig nyúlik vissza, ekkor kezdtek el a művészek élő szerveket használni munkáikban. Az 1990-es és 2000-es években kapott elismerést önálló művészeti formaként, amikor kezdett keskenyebbé válni a tudomány és a művészet közötti határ. Mint tudjuk, az Állatok piramisa is ekkor készült. A bioművészet ma széles tematikai, technikai és stílusbeli skálán mozog, egyre több interdiszciplináris fejlődési lehetőséget kap a csúcstechnológiák, a szintetikus biológia és a génszerkesztés fejlődésének hatására. (Modern Művészet, 2023)

 

Kataryzna Kozyra munkájához és annak filozófiájához szorosan kapcsolható a Becz Péter magyar rendező által 2021-ben készített Hiányzol, Marius című dokumentumfilm. Helyszíne a Koppenhágai Természetrajzi Múzeum, ahol Adbi Hedayat rendszeresen mutat be nyilvánosan állatboncolásokat a nagyközönségnek. A mozgóképes alkotás tabuk nélkül beszél nehéz témáról, egy nemzetközi felháborodást kiváltó eseményről. 2014-ben az állatkert vezetői Mariust, a kétéves, genetikai zsákutcát jelentő zsiráfot halálra ítélték. Az állat holttestét a látogatók – köztük gyerekek – szeme láttára darabolták fel, majd húsát a vadállatoknak adták. A film felveti a kérdést, amely megjelenik a Budapest Documentary Filmfesztivál oldalán: „Marad bármi gyönyör a természetben, ahogy a tudomány felfalja és hasznos adattá gyúrja? Marad bármi hely a gyermeki ártatlanságnak, ha túl korán mutatjuk meg a tudomány válaszait?” (Budapest International Documentary Festival, 2023) A mű köthető Kataryzna videoinstallációjához a következő témakörökkel kapcsolatban is: a húsfogyasztás szerepe a károsanyag-kibocsátásban, az állatok ipari körülmények közötti tartása és az orvosi állatkutatások. 

Kataryzna Kozyra művészete az Állatok piramisa megalkotása után számos kitüntetésben, elismerésben és méltatásban részesült, megkapta például a „Lengyelország legígéretesebb művésze” címet, és képviselhette országát a Velencei Biennálén. Bár munkásságának kritikai visszhangja korántsem homogén, és etikai szempontból sem ítélhető meg feketén vagy fehéren, provokatív munkáival, köztük az esszémben tárgyalt Állatok piramisával is sok fontos és elengedhetetlen társadalmi diskurzust indított el, amelyek továbbviteléből még sokat profitálhatunk.