Az 1863–1864-es januári felkelés magyar támogatása

Írta: Selmeczi Péter | A cikk a VISZTULA pályázat 2020-ban díjazott pályaműve.

A napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszus rendelkezése alapján a Lengyelország 18. századi felosztásai után orosz fennhatóság alá kerülő lengyel területek egy részéből, illetőleg a Napóleon által létrehozott, rövid életű Varsói Hercegségből megalakult az ún. Kongresszusi Lengyelország (hivatalos nevén Lengyel Királyság), amely viszonylag széles önállóságot kapott: perszonálunióban állt Oroszországgal, önálló alkotmánnyal, törvényhozással és hadsereggel rendelkezett. I. Miklós cár (1825-1855) trónra lépését követően azonban megerősödött a cári abszolutizmus és az ellene kirobbanó 1830–31-es novemberi felkelés leverését követően az Orosz Birodalom szigorú megtorlásokkal igyekezett eloltani a fennhatósága alatt álló lengyel területek függetlenségi mozgalmainak lángját. Felfüggesztették az alkotmányt, szigorú cenzúrát vezettek be, a lengyel oktatási intézményeket bezárták, továbbá minden szervezetet és gyülekezést hatóságilag betiltottak, sokakat Szibériába száműztek. Ezen intézkedéseknek köszönhetően a régiót mind az 1848-ban lezajlott forradalmi hullám, mind a krími háború szele nagyrészt érintetlenül hagyta.

I. Sándor cár (1855-1881) trónra lépése fontos változásokat hozott. Az alatta beköszöntő „enyhülés” időszaka általános amnesztiát jelentett a száműzötteknek, továbbá enyhítettek a korábbi korlátozásokon, így újra nyithattak a lengyel iskolák és a lengyelek ismét vállalhattak közhivatalokat.[1] Ezen intézkedések azonban nem várt következményekkel jártak: a lengyel területeken még mindig megmaradó, merev úrbéri viszonyok miatt elégedetlen parasztság lázadozásai mellett egyre inkább erősödött a nemzeti függetlenség kivívásában érdekelt csoportok aktivitása is, amelyek viszont célkitűzéseik tekintetében megosztottak voltak. A nagybirtokosság és a gazdag polgárság képviselőiből álló „fehérek” elvetették a társadalmi szerkezet reformját és nagyhatalmi támogatással a lengyel területek korábbi autonómiájának visszaállítását tűzték ki célul, míg a közép- és kisnemesek, kisiparosok, fiatal értelmiségiek alkotta „vörösök” radikálisabb programja a parasztság teljes felszabadítását és egy demokratikus elveken alapuló köztársaság megteremtését követelte. Az utóbbi csoport kezdeményezésére alakult meg 1862 januárjában a Központi Nemzeti Bizottság (Komitet Centralny Narodowy), mely egy katonai felkelés előkészítésére és irányítására vállalkozott, kapcsolatot keresve az orosz csapatok forradalmi gondolkodású tisztjeivel is.[2]

A szervezkedésről a cári kormányzat hamar tudomást szerzett, de a tömeges bebörtönzések és a kényszersorozások csak olajat öntöttek a tűzre, a Központi Nemzeti Bizottság pedig 1863. január 22-én kiáltványt tett közzé, melyben a parasztságnak az általuk birtokolt földet örök tulajdonba adva, a zselléreknek másfél hold földadományt ígérve az egész lengyel népet felkelésre szólította fel.[3]

Az elkövetkező időszakban az egész országrészre, továbbá a litván, a belorusz és az ukrán területek nagy részére is kiterjedő fegyveres harc bontakozott ki az elszórt lengyel partizáncsoportok és a túlerőben lévő orosz reguláris csapatok között, amely jelentős nemzetközi visszhangot váltott ki, és a lengyelek ügyére irányította a közvélemény figyelmét. Az európai nagyvárosokban szimpátiatüntetésekre került sor, önkéntesek százai érkeztek a lengyelek támogatására, ugyanakkor a nagyhatalmak – az 1863 májusában megalakuló Nemzeti Kormányban befolyást szerző „fehérek” minden igyekezete ellenére – alapvetően passzívak maradtak, Poroszország pedig a felkelés terjedésének esetére támogatásáról[4] biztosította a cárt.[5] A konfliktus a másik szomszédos nagyhatalmat, a Habsburg Birodalmat szintén érzékenyen érintette, ingoványos talajra tévedt, amikor állást kellett foglalnia a feszült politikai helyzetben. A krími háború óta az orosz-osztrák viszony jelentősen megromlott, de a lengyel törekvések melletti határozott kiállással az általa uralt galíciai területek függetlenségének jogosságát is el kellett volna ismernie, ellenkező esetben félő volt, hogy a harcok a galíciai területekre is átterjedhetnek, ami akár egy magyar-lengyel összefogás rémképét is előrevetíthette.[6] Ezért Ausztria eleinte egyfajta „jóhiszemű semlegességet” képviselt a kérdésben, a galíciai adminisztráció pedig elnézően tekintett a területre érkező lengyel menekültekre, akiket kezdetben nem internáltak, lehetőséget adva nekik soraik rendezésére.[7]  

A európai politikusok közül többen a lengyelek nemzeti felkelését egy új európai forradalmi hullám első állomásaként fogták fel. Közéjük tartozott a magyar emigráció vezéralakjának számító Kossuth Lajos is, aki lelkesedéssel telve így írt: „Lengyelország, amint összetöri bilincseit, Lengyelország, amint doronggal és kaszával kezében a colosszusra rohan, mely elnyomja őt, nemcsak rokonszenvet parancsol, hanem az emberiség bámulatát is felidézi”.[8] Kossuth a felkelésben új lehetőséget látott a magyar függetlenségi törekvések megvalósításához, és célul tűzte ki, hogy összekapcsolja a lengyel felkelést a magyarországi függetlenségi mozgalmakkal és az olasz egység megteremtésére irányuló aspirációkkal. Ennek érdekében a felkelés kiindulásától kezdve széleskörű diplomáciai tevékenységet fejtett ki, kapcsolatba lépett emigráns lengyel politikusokkal, mint Władysław Mickiewicz-csel (Adam Mickiewicz fia), a lengyel Nemzeti Kormánnyal, illetve az Olasz Királyság vezetőivel is. Kossuth egyrészt a Nemzeti Kormánynak felajánlotta a korábban, az 1859-es szárd–francia–osztrák háború során a magyar emigráció támogatására juttatott 20 000 fegyvert és a hozzátartozó lőszert (ami a román Cuza fejedelemnél volt letétben), másrészt egy magyar légió szervezését kívánta kieszközölni.

Kossuth terve szerint a lengyel hadműveletek galíciai kiterjesztése, illetve a felkelők mellett megjelenő, magyar zászló alatt harcba szálló alakulat színvallatásra kényszerítené az osztrák kormányzatot a lengyel felkelés kérdésében, amelynek beavatkozásával a magyar ellenállás is lángra kapna, a hadi események pedig magukkal hoznák az Olasz Királyság hadba lépését is, ezek pedig együttesen összeroppantanák a Habsburg Birodalom erőit. A Kossuth-féle elképzelés megvalósítása, annak minden zsenialitása ellenére, komoly nehézségekbe ütközött. Egyrészt megfelelő nagyhatalmi háttér szükségeltetett volna hozzá, másrészt a hazai ellenzéki erők mozgósítása is egyre kérdésesebbé vált, ugyanis az itthoni magyar politikusok döntő része ekkor már a Habsburg-udvarral való kiegyezés lehetőségeit kereste. A terv kudarcát végső soron azonban a felkelés vezető rétegének elutasító magatartása eredményezte. Ugyanis a felkelés politikai vezetői az osztrákoknak a nagypolitikában képviselt taktikus álláspontját ekkor még erőteljes rokonszenvvel értékelték, így tartózkodtak attól, hogy hadműveleteiket Galícia területére is kiterjesszék.[9]

Bár a politikai színtéren a lengyel és a magyar függetlenségi mozgalmak kapcsolatai nem vezettek gyakorlati eredményre, és nem jött létre egy lengyel földön, magyar zászló alatt harcoló légió, de a lengyelekkel való szimpatizálás jelentős tömegeket mozgatott meg Magyarországon is, legfőképpen a Galíciával határos vármegyékben. A felkelés melletti szimpátia egyrészt külső jelek, például lengyel kokárdák, jelvények, vagy sapkák viselésében nyilvánult meg, de a korszak sajtótermékei is aktívan foglalkoztak az eseményekkel, Az Üstökös című élclap karikatúrái például egyöntetűen mutatják a lengyelekkel való erős szimpátia jelenlétét a közgondolkodásban.[10] Ezeknél fontosabbak voltak azonban az olyan akciók, amelyek a felkelők anyagi támogatását célozták meg, így a pénzgyűjtések, élelmiszer és ruházati árubeszerzések. Az ilyen megmozdulásokat részint magyar, illetve lengyel nemesek részvételével zajló személyes összejöveteleken, gyűléseken szervezték, de ezeken felül magyar és lengyel nyomdákban készített proklamációk, röplapok terjesztésével is igyekeztek növelni a gyűjtés területét és az abban résztvevők körét.[11]

A lengyel felkelők a pénz mellett a fegyverek és lőszerek terén szenvedték a legnagyobb hiányt, az ellenségtől való zsákmány, illetve a csekélyke hazai gyártóképesség miatt a külföldről illegálisan beszerzett hadiáru képezte az utánpótlásuk zömét. E szállítmányok egyik legfontosabb csempészútvonala is Magyarországon keresztül vezetett, a források alapján valószínűsíthető továbbá az is, hogy a magyar emigráció által az ún. Nedeczky-féle szervezkedés[12] számára juttatott – a lefoglalások iratanyaga alapján igen nagymennyiségű – fegyverszállítmányainak egy részét is a lengyel felkelők támogatására fordították.[13] A Magyarországon keresztül Lengyelországba érkező szállítmányok nagyságáról nincs pontos adatunk, de jelentőségét alátámasztja az a tény is, hogy 1864 elejétől az osztrák kormányzat – feladva addigi passzív magatartását – szigorú határőrizetet rendelt el a galíciai-magyar határszakaszon.[14]

Az anyagi és erkölcsi támogatás mellett fontos megemlékezni arról is, hogy a felkelők soraiban – nem hivatalos keretek között – rengeteg magyar önkéntes (diákok, polgárok, volt katonatisztek) harcolt, számuk meghaladta a négyszáz főt.[15] Közülük sajnos a témába vágó szakirodalom csak kevesek nevét ismeri. Közéjük tartozott Bornemissza Zuárd és Pálffy Aladár[16] katonatisztek, de a lengyelek mellett halt hősi halált 1863. szeptember 3-án a panasówkai csatában Nyáry Eduárd '48-as huszártiszt is, aki korábban az itáliai magyar légió tagja volt, illetve a három nappal később, a Batorz mellett vívott ütközetben báró Wallis Béla huszár őrnagy.[17] Nyáry neve megtalálható a Zwierzyniec-ben felállított háborús emlékművön, illetve a lengyel-magyar kapcsolatok ápolásában fontos szerepet vállaló Kovács István költő, történész, diplomata kezdeményezésére Zwierzyniec-ben és Batorzban is kopjafákat állítottak a felkelésben résztvevő, illetve az abban elesett magyar önkéntesek emlékére.[18]

Szintén a felkelők mellett harcolva halt hősi halált egy másik '48-as huszártiszt, Esterházy Albert is, aki a felkelők közt Ottó néven szolgált, és aki az 1863. szeptember 30-án Mełchównál vívott ütközetben szenvedett halálos lövést. Az ő, illetve társai emlékére 2009-ben állított emléktáblát a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum.[19] A lengyelek ügye mellett harcoló magyar civilek közül a leghíresebb kétségkívül a későbbi neves zoológus és néprajzkutató Herman Ottó volt, akinek fájó pont volt életében, hogy nem vehetett részt az 1848-49-es magyar szabadságharcban (az akkor tizenhárom éves miskolci diák ágyútisztítónak jelentkezett, de a vézna testű fiút a sorozó tiszt szülői beleegyezés híján hazaküldte). Részt vett 1861 végén az észak-olaszországi harcokban, majd egy évvel később már lengyel felkelők közt találjuk.[20] A harcok során lőtték át carbonari kalapját, melyet a tudós haláláig őrzött.[21]

A fentebb részletezett segítségnyújtás ellenére a lengyel felkelők fokozatosan elvesztették a túlerőben lévő orosz erőkkel folytatott küzdelmet. Az 1863 őszén feloszlott Nemzeti Kormány helyét diktátorként egy katonatiszt, Romuald Traugutt vette át, aki megkísérelte az elszórt partizáncsoportok harcának összehangolását, valamint a jobbágyság megnyerését szolgáló intézkedések érvényesítését.[22] Nagyhatalmi segítség nélkül azonban a harc kimenetele hosszú távon nem lehetett kétséges. Ebben a helyzetben került elő utoljára egy esetleges lengyel-magyar együttműködés ötlete és – szakítva az addigi, a Habsburg Birodalmat nem provokáló politikai irányvonallal – Traugutt megbízottja, Józef Ordęga, valamint a Magyar Nemzeti Bizottság képviselője, Klapka György március 8-án aláírták a magyar—lengyel szövetségi szerződés okmányát. Ebben a két fél vállalta, hogy közös harcot folytatnak ellenségeik ellen, mindkét ország felszabadításáig nem lépnek egyezségre az ellenséges hatalmakkal, továbbá Magyarország kötelezi magát, hogy a területén élő szláv lakosságnak biztosítja a polgári jogok élvezetét, és autonómiát ad Horvátországnak.[23] Ez azonban már túl későn következett be ahhoz, hogy valós eredményeket hozzon, és Traugutt 1864. április 11-i elfogását követően a felkelés hamarosan végleg összeomlott.[24]

A lengyelek függetlenségi megmozdulása sikeresnek könyvelhető el abból a szempontból, hogy a felkelés letörése érdekében II. Sándor cár 1864-ben kénytelen volt a parasztok számára általános földreformot hirdetni, ugyanakkor a cári kormányzat a felkelőkkel szemben nemcsak kemény megtorlást hajtott végre, de ezúttal a lengyel nemzeti érzés megnyilvánulásait is véglegesen el kívánta törölni. Lengyelek ezreit tartóztatták le és hurcolták Szibériába, kétezer földbirtokot koboztak el és a Lengyel Királyság birodalmon belüli függetlensége is végleg megszűnt – egy egyszerű orosz tartománnyá vált egészen a XX. századig elejéig, amikor is az első világháborúval bekövetkező politikai változások eredményéül 1918-ban ismét létrejöhetett a független Lengyelország.[25]


[1] Norman Davies: Lengyelország története. Budapest. 2006. 694-695.

[2] Dr. Bőhm Jakab: Adalékok az 1863–64. évi lengyel felkelés magyar támogatásához. Hadtörténelmi Közlemények. 11. (1964.) 1. sz. 85-86.

[3] Szokolay Katalin: Lengyelország története. Budapest. 2006. 118.

[4] Poroszország 1863. február 8-án az ún. alvenslebeni konvencióban feljogosította az orosz kormányt arra, hogy a felkelők ellen porosz területen is katonailag léphessen fel. - Szokolay Katalin i. m. 119.

[5] Dr. Bőhm Jakab i. m. 88-90.

[6]  Dr. Bőhm Jakab i. m. 91.

[7] Kovács Endre: Az 1863. évi lengyel felkelés és a magyar emigráció. Történelmi Szemle. 3. (1960.) 2-3. sz. 248.

[8] Kossuth levele a lengyelekhez – Turin, 1863. február 27. In: Kossuth Lajos levelei V. Budapest. 1895. 340.

[9] Kovács Endre i. m. 246-255.

[10] Erre példa: Az Üstökös 7. (1863) 2. félév 15. sz. 4.

[11] Dr. Bőhm Jakab i. m. 96-99.

[12] A Nedeczky-Almásy-féle összeesküvés egy a Magyarország teljes területét átfogó forradalmi szervezkedés volt, melynek célja Magyarország függetlenségének helyreállítása volt az 1848. évi áprilisi törvények alapján. Az összeesküvést a császári rendőrség egyik besúgója, Asbóth Lajos vallomása alapján hamvában elfojtották.

[13] Dr. Bőhm Jakab i. m. 100-102.

[14] Dr. Bőhm Jakab i. m. 110-111.

[15] Szokolay Katalin i. m. 118.

[16]Polhunation: Magyar önkéntesek az 1863-as lengyel szabadságharcban (https://www.youtube.com/watch?v=P6yVzeb42AU, letöltés dátuma: 2020. augusztus 6.)

[17]Kovács István: „Egy a lengyel a magyarral”. A lengyel–magyar történelmi kapcsolatok kulcspontjai. Művelődés. 62. (2009.) 10. sz. 26.

[18] Magyar helyek Lengyelországban – Zwierzyniec (https://sites.google.com/site/magyarhelyeklengyelorszagban/lengyelorszagban/zwierzyniec, letöltés dáuma: 2020. augusztus 6.)

Magyar helyek Lengyelországban – Batorz (https://sites.google.com/site/magyarhelyeklengyelorszagban/lengyelorszagban/batorz, letöltés dátuma: 2020. augusztus 6.)

[19] Inskrypcja węgierska – Zwierzyniec (http://roztocze.it.home.pl/roztocze/texts/ins006.htm, letöltés dátuma: 2020. augusztus 6.)

[20] Székely Sándor: Herman Ottó. Budapest. 1955. 10-14.

[21] Kiss József: Herman Ottó élete és munkássága. Miskolc. 2000. 4.

[22] Norman Davies i. m. 702-703.

[23] Kovács Endre i. m. 269-271.

[24] Dr. Bőhm Jakab i. m. 112.

[25] Norman Davies i. m. 706-707.