Bevezetés
Szent Hedvig királynő 1373. december vége és 1374. február közepe között született Budán Nagy Lajos magyar és lengyel király, illetve Kotromanić Erzsébet boszniai hercegnő harmadik gyermekeként, majd huszonöt évesen hunyt el Krakkóban, 1399. július 17-én[1]. Ebben a tanulmányban a tragikus sorsú Hedvig trónra kerülésének körülményeit, kényszerházasságát, az uralkodása alatti történéseket és a hozzá köthető fontosabb cselekedeteket, illetve szentkultuszának kibontakozását vizsgálom.
Az Anjouk kerülnek a lengyel trónra
„A középkori Európa nagy uralkodóházainak módszerei egyedül csak korunk multinacionális cégeinek működéséhez hasonlíthatók.” – él találó hasonlattal könyvében Norman Davies brit történész. Az Anjou-ház ugyanis Franciaország egyik nem túl rangos családjából háborúval, diplomáciával és házasságokkal vált határokon átívelő dinasztiává. A család egyik ága (Platagenetek) a 12. században megszerezte az angol trónt, míg másik águk a 13. században Szicíliát és Nápolyt. A nápolyi ág tagjai ezt követően kerültek a kelet-közép-európai térségbe, ahol kezdetben Magyarországnak, majd Lengyelországnak is királyokat adtak[2].
Károly Róbert magyar király és Łokietek Erzsébet, Nagy Kázmér lengyel király lányának 1320-as esküvőjéből született Nagy Lajos, aki 1370-ben került a lengyel trónra, létrehozva az akkori Európa legnagyobb politikai komplexumát. Ő maga azonban keveset és ritkán lépett lengyel földre, többnyire régensekkel kormányozta új szerzeményét[3].
Fiúörökös híján idősebb lányára, Máriára akarta hagyni birodalma trónjait, az ezzel szembehelyezkedő lengyel elitet pedig engedményekkel igyekezett megnyerni. Erre szolgált az 1374. szeptember 14-én megalkotott ún. kassai priviliégium, amelyben kimondták a nőági öröklést, bár nem részletezték, hogy melyik lányé legyen a trón. Cserébe a lengyel nemesség tulajdonában lévő jobbágytelkek adóját csökkentette, a további adóemelést és új adó kivetését a nemesség beleegyezéséhez kötötte, illetve megígérte, hogy nem bízza idegenekre a várakat és sztarosztai hivatalokat[4]. Lajos lányai Łokietek Erzsébeten keresztül Nagy Kázmér rokonai voltak, így a kassai privilégium az Anjou- és Piast-kontinuitást is garantálta. Ez a jogelv Hedvig halálig állt fenn, de mivel ezután a vérszerinti öröklés megszűnt, a Jagelló családból kikerülő minden király megkoronázásához a rendek beleegyezése kellett[5].
Lajos utódjának végleges kijelölése hosszas huzavona után történt csak meg. Le kellett mondania az unió megtartásáról, viszont elérte, hogy a lengyel előkelők, 1382. július 25-én Zólyom várában hódolatukat mutassák be Mária és férje, Luxemburgi Zsigmond előtt. Lajost halála azonban megakadályozta abban, hogy Nagyszombaton egy hasonló esküt csikarjon ki Hedvig számára a magyar főuraktól[6].
Hedvig királynő rekonstruált címere
1382–1384 között interregnum állt be Lengyelországban, amelyet a nemesség és főurak, saját befolyásuk növelésére használtak. Csökkent Mária támogatottsága, a németellenes elit ugyanis tartott Zsigmond hatalmának növekedésétől. Ezt fokozta, hogy Kotromanić Erzsébet anyakirályné nem engedte lányát Lengyelországba, hogy megkoronázzák, illetve mindezek mellett mások is esélyesek voltak a trónra: Siemowit mazóviai herceg fegyvert ragadva próbálta megszerezni a hatalmat, az unió felbontását támogatók pedig Hedviget akarták uralkodónak[7].
Máriát közben magyar királlyá koronázták Székesfehérváron, ezért a lengyelek egy radomi gyűlés keretében 1382. november 25-én hivatalosan is eldöntötték, hogy csak olyat koronáznak meg, aki állandó jelleggel Krakkóba teszi székhelyét. Ezzel párhuzamosan egy türelmetlenebb párt a sieradzi gyűlésen megválasztotta Siemowitet lengyel királynak, így az unió hívei 1383 februárjában még utoljára kérték Erzsébetet, hogy engedje Máriát Krakkóba. Erzsébet válaszul kormányzóvá nevezte ki Zsigmondot, és tizenkétezer fegyveres kíséretében Lengyelországba küldte. Az Anjou-párti lengyelek újabb tárgyalásokba bocsátkoztak, immár Hedviget kérték, ha már Máriát nem engedte el az anyja. Megígérték, hogy fiatal korára tekintettel a koronázás után visszaküldenék Budára. Erzsébet nem adott választ, sőt a lengyel követet is megpróbálta elfogatni. A következő lengyel üzenet ebből kifolyólag már ultimátum volt: amennyiben 1384. május 8-ra nem érkezik meg Hedvig, új királyt választanak. A követelést hangsúlyozva csak egyetlen lovagot küldtek követként, akinek csupán üzenetet átadni volt joga, tárgyalni nem.
Erzsébet kénytelen volt belátni, hogy lengyel politikája megbukott, így a trón elvesztésétől tartva, fölmentette a lengyel rendeket zólyomi hűségesküjük alól, majd Krakkóba küldte Hedviget. A lány királlyá koronázására 1384. október 15-én – védőszentje, Sziléziai Szent Hedvig ünnepén – került sor[8].
Kényszerházasság Litvánia megkereszteléséért
Hedviget még apja jegyezte el Habsburg Vilmossal, Lipót ausztriai herceg fiával, amit szertartás keretei között pecsételték meg 1378. június 15-én Haimburgban. A gyermekek az ezt követő két évben Bécsben nevelkedtek, majd Hedvig hazatért Magyarországra, hogy felkészítsék a házasságkötésre, amely azonban nem következhetett be[9].
Hat évvel később a Krakkóba érkező tizenegyéves lány helyett, zsenge korára hivatkozva a kis-lengyelországi urak kormányoztak. Ők a Vilmossal kötött jegyességét akarata ellenére felbontották, nehogy németpárti érdek érvényesüljön és ezzel növekedjen a Teuton Lovagrend jelentette fenyegetés. Hedvig új férjéül Jagelló litván nagyfejedelmet választották, ugyanis úgy vélték, hogy egy Litvániával kötendő unió egyszerre jelentett védelmet a német agressziótól és lehetőséget keleti terjeszkedésre[10].
Litvánia Európa egyik legkésőbb megalakuló államaként, csak a 13. század fordulóján jött létre, azonban a Kijevi Rusz összeomlását kihasználva keleti és déli irányban gyorsan és nagy mértékben tudott terjeszkedni. A hódítások miatt a lakosság zömét ortodox hitű keleti szlávok tették ki, illetve országszerte a rutén ma ó-beloruszként ismert változata vált hivatalos nyelvvé. Mindezek mellett a litvánok az utolsó pogány népnek számítottak Európában, míg más balti népek – mint a poroszok, finnek, lettek és észtek – önként vagy kényszerítve megtértek eddigre. Etnikai és vallási megosztottsága, illetve külső hatalmi tényezők miatt is valós veszélynek számított, hogy a gyors terjeszkedést a litván állam gyors összeomlása követheti[11].
Az új állam a Baltikumba érkező Német Lovagrend terjeszkedésével akadt riválisára, akik több területet is elhódítottak tőle, a lengyelekkel pedig a 14. század folyamán változó sikerrel hadakoztak Halicsért – Litvániának nem volt kapacitása mindkét keresztény hatalom ellen kitartani. A probléma megoldása Jagelló fejedelemhez köthető, aki huszonhat éves korában került a litván trónra és maga is részt vett a lengyel földek elleni portyákban. Fel kellett ismernie, hogy az ország önkéntes megtérésére van szükség, ugyanis a keresztesek nem fognak nyugodni míg a keresztelést karddal nem viszik véghez. Így az 1385. augusztus 14-én Krewóban aláírt egyezmény alapján el is rendezték a Hedviggel való házasságot, és a két ország unióját. A házasságért cserébe Jagelló hajlandó volt Litvániával együtt megtérni. A fejedelem továbbá megígérte, hogy visszaszerzi Lengyelország elvesztett területeit, mint Halicsot és Pomerániát, és kárpótlást fizet Vilmosnak a felbontott jegyességért. A következő évben Jagelló Lengyelországra jött, Lublinban a nemesi gyűlés pedig kikiáltotta királynak. Jagelló 1386. február 15-én megkeresztelkedett, és az Ulászló nevet választotta, amely egyszerre utalt Łokietek Ulászlóra és az Anjou udvarban népszerű Szent Lászlóra. Három nappal ezután összeházasodott Hedviggel, közös koronázásukra pedig márciusban került sor[12].
Lengyelország és Litvánia a krewói unió idején
A Habsburgok nem tudták érvényesíteni Hedvig és Vilmos házasságát Ulászlóval szemben, Litvánia megtérésének érdekében még a pápa is az ő pártját fogta. A kikosarazott herceg a kárpótlásként kifizetett pénz ellenére megjelent Krakkóban, a nemesek viszont erőszakkal eltávolították a várból. Hedvig ugyan próbált kiszökni, hogy találkozzon vele, a várnagy és az őrtállók viszont a mellékajtón sem engedték ki, így többé nem látta Vilmost. A Habsburgok még pletyka terjesztésével is próbálkoztak a jegyesek korábbi együttlétéről, amelyre válaszul a lengyel főurak nyilvános esküvisszavonásra bírták a fiatal királynőt. A Szentszék legátusa alaptalannak ítélte a vádat, ezt követően pár évvel később 1388. április 18-án maga VI. Orbán állított ki bullát, amelyben dicsérte Ulászló és Hedvig házasságát, annak érvényességét pedig kétségen felül állónak nyilvánította[13].
Ulászló, ígéretéhez híven 1387-ben személyesen vezette a Halics elleni hadjáratot. A Lovagrend agressziója, illetve Luxemburgi Zsigmond elleni reakció részeként pedig meghódoltatta Péter moldvai fejedelmet, Mircea havasalföldi fejedelemmel pedig rövid időre szövetkezett. Hedvig és Ulászló 1387-ben Gniezno befolyása alá tartozó püspökséget hoztak létre Vilniusban a litván missziók segítésére. Hedvig életében a keresztesekkel való megegyezésre törekedett, azonban a Litvánia megtérése kapcsán létrejött konfliktus halála után háborúhoz vezetett. Ebben végül a keresztesek 1410. július 15-én Grünwald mellett jelentős vereséget szenvedtek, ezt követően pedig nem voltak képesek visszaszerezni régi dominanciájukat[14].
Hedvig élete és szentté avatása
Hedvig, Ulászló 1386. március 4-ei megkoronázása után (már a tőle eredő legitimitás miatt) sem fokozódott le a király feleségévé, saját udvart vezetett és számos önálló kezdeményezése volt. Bár státuszával csökkentette férje helyzetét, kapcsolatuk harmonikus volt, különböző külpolitikai céljaiban és tárgyalásokon mellette állt. Hedviget a politikával ellentétben jobban érdekelte a tudomány és kultúra, így azok érdekében tett szolgálatai jelentősebbek[15]. Nagy gondot fordított a Krakkói udvarra, amely az apja udvarából átörökített lovagi kultúra és virágzó társas élet színhelye volt. Fontos volt számára a lengyel nyelv, megbízásából kezdték lefordítani a Bibliát, illetve különböző egyházatyák műveit. Igyekezett is elsajátítani új hazájának beszédét, azonban a lengyel nyelvvel kapcsolatos nehézségeit mutatja, hogy magyar gyóntatókat vitt magával Krakkóba. Az udvarban a szellemi élet felvirágzásáról tanúskodott még a Jan Długosz krónikás által említett könyvtár, amelyet az udvar intellektueljei szabadon használhattak, és amelyben számos latinról lengyelre fordított szöveggel is találkozhattak[16].
A Krakkói Egyetemet még Nagy Kázmér alapította 1364-ben, azzal a céllal, hogy az egységes ország igazgatásához szükséges, a római jogban járatos hivatalnok, diplomata réteg kiképzésének színtere legyen[17]. Udvarának egyik értelmiségije, Piotr Wysz állt elő az egyetemi élet fellendítésének tervével, amelyet Hedvig fel is karolt. A királynő 1396-ban a pápa kúriánál elérte, hogy IX. Bonifác pápa a következő évben engedélyezze a teológiai kar megnyitását. A kiállított bulla egyenlő szintre emelte a Krakkóit a Párizsi Egyetemmel. Hedvig emellett a prágai Károly Egyetemen tanuló litván diákoknak adományozott egy kollégiumépületet diákszállásként. Az építkezést végül késve 1411-re fejezte csak be az addigra megcsappanó eredeti megbízott brigád. Jóllehet a litván fiatalok, akiknek eredetileg készült, már nem igényelték a szállást, mégis egy 18. század elejéig működő kollégium jött létre[18].
A Jagelló Egyetem alapítása egy 16. századi képen
Hedvig gyermeki éveiről nem maradt fenn feljegyzés, szentté avatása így problémákba ütközött. Életének tanúit sem idézték meg és legendája is csak a 18. században keletkezett, mivel sokkal rejtettebb életet élt az udvarban, mint tette volna például egy apácakolostorban. Különösebb vallásosságról sem hallunk eleinte, azt viszont tudjuk, hogy boldogan készülődött Vilmossal kötendő házasságára. Tizenegy évesen egyedül élt egy idegen országban, akarata ellenére felbontották jegyességét és helyette egy háromszor annyi idős pogányhoz kellett hozzámennie, akivel még csak közös nyelvet sem beszélt[19]. Mindezen események minden bizonnyal komoly lelki traumákat jelentettek számára, melyek elől a hitben keresett és talált menedéket. A tragédiák viszont ennek ellenére is végigkísérték életét. 1387-ben Krakkóban értesült anyja meggyilkolásáról. 1392-ben nagyobb utazást téve még egyszer utoljára látta szülőhazáját és nővérét, még Mária három évvel ezutáni halála előtt. Csodákról, víziókról, rendkívüli tüneményekről a kortársak nem beszélnek, csak 18. századi legendája említi, hogy a jótékonykodásnak élt és feltámasztott egy embert a halálból. Széles körben szerették, így amikor 1399-ben a gyermekágyban betegen feküdt, a várat hatalmas tömeg vette körül, akik különböző ételeket hoztak neki és felépüléséért imádkoztak. A sors viszont úgy hozta, hogy újszülöttje, Erzsébet Bonifácia néhány hetesen elhunyt és a szülés utáni gyermekágyi lázban Hedvig is követte őt 1399. július 17-én[20].
Végrendeletében ékszereit, ruháit, pénzét és egyéb javait a Krakkói Egyetemnek adományozta. Ez nem volt elég az egyetem anyagi szükségleteihez, de erkölcsileg kötelezték özvegyét Ulászlót, hogy a megkezdett munkát folytassa és befejezze. 1400-ban meg is történt az egyetem szerkezetének átalakítása. Míg korábban a jogi kar volt hangsúlyos, az egyetem új vesszőparipája a teológia lett a Litvániával kialakult perszonálunió miatt szükséges egyháziak képzésére. Az egyetem felújítása még Ulászló életében kifizetődött, kiváló dekrétistákkal és teológusokkal látta el országát. Fellendült a szabad művészetek kara is, hozzájárulva a matematika, csillagászat fejlődéséhez, melyről később híressé is vált az egyetem. Hedvigre emlékezve, halálának minden évfordulóján misét mondtak érte és az egyetem mecénásai között emlegették[21].
Szentség hírében halt meg, így nem a Wawel-katedrális kriptájába temették el, hanem a székesegyház főoltára alá, abból a meggyőződésből, hogy rövidesen úgyis megkezdődik a kánonba vétele. Wojciech Jastrzembiec gnieznói érsek 1426-ban alakította meg az első bizottságot, de az eljárás 1454-ben váratlanul megszakadt. A Hedvigről fennmaradt ikonográfia (más szentek közötti ábrázolása) bizonyítja, hogy az ezt követő évszázadokban is megmaradt emléke és tisztelete. A lengyel püspöki kar által 1933-ban újraindított folyamatot a második világháború akasztotta meg. 1949-ben felnyitották sírját, és mivel minden kincsét az egyetemre hagyta csupán fából készült országalmáját és jogarát, illetve aranyozott bőr koronáját találták meg benne. II. János Pál pápa 1997. július 8-án Krakkóban szentté avatta, szentségét pedig azóta július 18-án ünneplik[22].
Végszó
Szent Hedvignek nem adatott hosszú gyermekkor. Öt évesen már jegybe adták és Bécsbe került, tizenegy évesen Lengyelország királyává koronázták, majd tizenkét évesen férjhez ment Jagelló fejedelemhez. Hedvig azonban nem magatehetetlen áldozatává vált sorsának, hanem beletörődött abba és a neki kijelölt úton elindulva saját kezébe vette életét[23]. A szegényekért, betegekért, Litvánia megtérítéséért, a Jagelló Egyetemért tett fáradozásaiért és a krewói uniónak szentelt életéért méltán emlékszünk meg rá szentként.
Írta: Sütő Botond
A borítókép forrása a Varsói Nemzeti Múzeum digitális anyaga / (cyfrowe.mnw.art.pl) , a többi képé pedig a commons.wikimedia.org.
-----------------------------------------------------------
[1] A szentek élete. Szerk.: Diós István. Budapest, Szent István Társulat, 1984. 792.
[2] Norman Davies: Lengyelország története. Budapest, Osiris Kiadó, 2006. 98.
[3] Jerzy Topolski: Lengyelország története. Budapest, Gondolat Kiadó 1989. 78.; Davies i. m. 101.
[4] Perényi József: Lengyelország története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1962. 55.; Kovács Endre: Magyarok és lengyelek a történelem sodrában. Budapest, Gondolat Kiadó, 1973. 53.; Kapronczay Károly: A magyar-lengyel történelmi kapcsolatok évszázadai. Budapest, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2000. 22.
[5] Bagi Dániel: Az Anjouk Krakkóban: Nagy Lajos lengyelországi uralmának belpolitikai kérdései. Pécs, Kronosz Kiadó, 2014. 62–63.
[6] Kapronczay i. m. 22–23.
[7] Perényi i m. 56.; Kovács i. m. 56.; Topolski, 75–76.
[8] Magyar Katolikus Lexikon IV. Gas-Hom. Szerk.: Diós István – Viczián János. Budapest, Szent István Társulat, 1998. 717–718.; Kapronczay i. m. 23–25.
[9] A szentek élete i. m. 792.
[10] Kovács i. m. 57.
[11] Perényi i m. 56.; Davies i. m. 105.
[12] Perényi i m. 56–57.; Kovács i. m. 57.; Davies, i. m. 105–107.; Bagi 2016 i. m. 12.
[13] Kovács i. m. 58.; Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában. Budapest, Panoráma, 1982. 508–509.; A szentek élete i. m. 792–793.
[14] Kovács i. m. 57–58.; Szokolay Katalin: Lengyelország története. Budapest, Balassi Kiadó, 2006. 41–42.
[15] Jerzy Wyrozumski: Das Bildungsvermächtnis der hl. Königin Jadwiga. In.: Bagi Dániel – Fedeles Tamás – Kiss Gergely: „Köztes-Európa” vonzásában. Ünnepi tanulmányok Font Márta tiszteletére. Pécs, Kronosz Kiadó, 2012. 569.
[16] Kovács i. m. 58.; Dümmerth i. m. 509.; Wyrozumski i. m. 570–571.
[17] Kovács i. m. 50.
[18] Kovács i. m. 58.; Wyrozumski i. m. 573–574.
[19] Dümmerth i. m. 507.; Davies i. m. 106–107.
[20] Dümmerth i. m. 509–510.; Davies i. m. 107.; Bagi 2016 i. m. 13.
[21] Wyrozumski i. m. 573–575.
[22] Kovács i. m. 58.; A szentek élete i. m. 793–794.; MKL i. m. 719.
[23] Dümmerth i. m. 510–511.; Wyrozumski i. m. 567.