A második lengyel–magyar perszonálunió, avagy egy ifjú király két rendi állam sakktábláján

Írta: Sütő Botond / A cikk a VISZTULA pályázat 2021-ben díjazott pályaműve.

Władysław, król Polski


III. Władysław Warneńczyk lengyel király – akit később magyar királyként I. Várnai Ulászló névvel illettek – többnyire halálának körülményei miatt ismeretes a történelmi emlékezetben. Erre ráerősít a korabeli irodalmi hagyományban a mély megdöbbenés keltette legenda, miszerint a király csak rejtőzik valahol és egy napon visszatér (1). Azonban Ulászló trónra kerülésének és uralkodásának körülményei, a belharcok, valamint a vezető rétegek, akik körülvették mindkét országban, kontextusba helyezik és hasonlóképpen érdekessé teszik személyét.


Ulászló csupán kilenc éves volt, amikor 1434-ben, az apja halálát követően a lengyel királyi trónra került. Elődje, II. Ulászló az utódlás zökkenőmentességét a főnemeseknek tett engedményekkel és rendi kiváltságokkal kívánta biztosabbá tenni, így egy erős nemesi réteget is örökül hagyott maga után. Ezt tetézte, hogy az öreg király életének utolsó éveiben a napi ügyek intézését főként kedvenc bizalmasára, Zbigniew Oleśnicki krakkói püspökre hagyta. Oleśnicki még 1410-ben, a grünwaldi csatában mentette meg az uralkodó életét, ezt követően pedig a bizalmasa lett, illetve egész életében királyi titkárként és diplomataként szolgált neki. Nem meglepő, hogy később az ifjú III. Ulászló felett is nagy befolyással rendelkezett, és maga igazgatta Lengyelország és a Jagelló-dinasztia jövőjét. A külpolitikában a lengyel-magyar együttműködést, belföldön a főnemesek dominanciáját pártoló politikus püspök sikeresen juttatta Ulászlót az 1440-ben megüresedett magyar trónra. Ezzel növelte Lengyelország hatalmát, ahol a király Magyarországra utazása után szinte egyeduralkodóként tevékenykedhetett (2).


A püspök elnökletével működő királyi tanács célja a kezdetektől fogva saját befolyásának növelése volt, így 1434-ben Ulászlót választatták meg királynak, aki mellett a kijelölt régenstanács könnyűszerrel kezébe vehette az irányítást, kihasználva annak zsenge korát. A régensek főként saját családjaik földjeit akarták gyarapítani, és a királyi birtokállomány eladományozásába kezdtek. Ezt azonban az osztozkodásból kihagyott köznemesség, illetve az őket követő parasztok és mágnások haragja követte. Mozgalom szerveződött, amely a Csehországot megjárt vezetők révén erősen huszita jelleget öltött. A felgyűlő feszültség végül 1437-ben Csehországban, Luxemburgi Zsigmond császár halála következtében kialakult örökösödési válság kapcsán csúcsosodott ki tettekben. A cseh nemesség Ulászló király testvérét, Kázmért hívta a trónra, és az ő támogatására a lengyelországi huszita érzületű mozgalom is Prága felé indult, harcra készen. Ellenfelük, Habsburg Albert viszont külhoni segítséggel kiűzte őket Csehországból. A vereség után hazatérve a konföderáció tagjai Oleśnickivel kerültek szembe, aki a lengyel husziták egy részét saját pártjára állította, maradékát pedig végleg felszámolta. Oleśnicki és az ország előkelői ezzel a győzelemmel és az időközben nagykorúvá érett Ulászló Magyarországra küldésével, egy alapjaiban stabil és őket korlátozó hatalom nélküli Lengyelországot tudhattak magukénak (3).


A perszonálunió feltámasztása


A nem sokkal korábbi első perszonálunió Magyarország és Lengyelország között, amely kapcsolatot I. Nagy Lajos – Lengyelországban Ludwik Węgierski – személye jelentette, meghatározó volt annak halála után is. Az általa biztosított rendi kiváltságok nem vesztettek jelentőségükből, és a külföldről való kormányzása hozzájárult a király és az állam szétválásának felgyorsulásához. A perszonálunió viszont felbomlott, mivel 1382-ben a radomi konföderáció elutasította Lajos lányának, Máriának a trónhoz való jogát – annak Luxemburgi Zsigmonddal kötött házasságából kifolyólag – és húgának, Hedvignek nyújtotta a koronát. Hedvig apja révén Magyarországhoz kötötte Lengyelországot, házasságával viszont Litvánia sorsát kapcsolta össze a fehér sas királyságával. Hedvig és az érte megkeresztelkedő Jagelló Ulászló fejedelem frigye lett a több száz évig fennálló lengyel–litván unió kezdete. Mindketten koronázott uralkodói voltak Lengyelországnak, egészen Hedvig 1399-ben bekövetkezett haláláig, miután házasságuk gyermektelenségéből kifolyólag, a lengyel királyi tanács elfogadta egyedüli királynak II. Ulászlót (4).


A német–cseh befolyástól, illetve a török veszélytől tartó észak-magyarországi urak már 1401-ben kísérletet tettek II. Ulászló meghívására a magyar trónra, később viszont Habsburg Albert halála és Oleśnicki aktív részvétele volt, amely az őt követő ifjú uralkodót valóban hozzá is juttatta a magyar királyi címhez. III. Ulászlót 1440. július 17-én Magyarország királyává koronázták Székesfehérvárott. A rendek ezzel elutasították a Habsburg öröklést, és bizalmukat a jó lengyel–magyar viszonyba és a Jagellók presztízsébe helyezték, azon meggyőződésből, hogy Lengyelország segíteni fog a törökök elleni hadakozásokban (5).

A rendek a koronázás napján oklevélbe foglalták, hogy a Budára összehívott általános gyűlés Ulászlót választotta királlyá. A néhai Albert király özvegye, Erzsébet ezt ekkor még elfogadta, viszont később elhatározta, hogy utószülött fiát, Lászlót teszi királlyá, és ellopatta Visegrádból a szent koronát, amellyel meg is megkoronáztatta a csecsemőt. Az összegyűlt nemesek ezért úgy döntöttek, hogy „Ulászló király urat egy másik aranykoronával, Szent István királyunk, apostolunk és patrónusunkéval, amelyik az ő fej-ereklyetartóján mind a mai napig nagy tiszteletben megőriztetett, kell megkoronázni”. (6).


Ezzel Ulászló nevéhez köthető az egyetlen magyar koronázás, melyet a szent korona nélkül végeztek el, és később sem kerítettek sort újrakoronázásra annak felhasználásával. Érdekes párhuzam erre, hogy IV. Károly császár és cseh király korábban ehhez hasonlóan, a jövendőbeli cseh koronázások szertartásaihoz megszabta, hogy csak a Szent Vencel fejszobrán található koronával tarthatók meg (7).


Rendiség a két királyságban


A XV. század közepén, Luxemburgi Zsigmond halálától Mátyás király koronázásáig, a központi hatalom szinte súlytalan jelenléte átmeneti időszakot hozott Magyarországra, amelyben a hatalmi vákuumot a nemesség töltötte ki a rendi intézményrendszer kialakulása révén. A létrejövő rendi államban a rendeket is bevonták az országvezetésbe, így a törvényeket a királyi tanács belső köre helyett az országgyűlésen hozták. A királyságot kormányzó országgyűlésen a rendi képviselet elve érvényesült, személyes jelenléttel vagy követeken keresztül. Luxemburgi Zsigmond halála után, 1439-től kezdve Mátyás trónra lépéséig, szinte minden évben tartottak országgyűlést.


Az országgyűlés, a rendek testülete az „országlakosok” gyülekezete volt, és az ország összességét „egyetemét” reprezentálta. Az országlakosok köre a birtokosok, így a nemesek, egyházi testületek, királyi városok és erdélyi szász közösségek voltak. A magyar rendi társadalmat a nemesség abszolút fölénye jellemezte köszönhetően annak, hogy az ország földterületeinek mintegy kétharmadát birtokolták. Európai viszonylatban ez szembetűnő, hasonlóval csak Lengyelországban találkozunk. A rendek fogalma ennél fogva összeolvadt a nemességgel, míg az egyház nem szerveződött renddé. A főpapok a főurakkal csoportosultak, a kisebb egyházi személyek pedig a megyék képviseleteként jelenhettek meg. A városokat 1445-től hívták meg, de sok beleszólásuk az ügyekbe nem volt (8).


Az 1440. évtől egészen 1526-ig a rendeké volt a királyválasztási jog, és habár a formális kormány, közigazgatási és állami hivatalok betöltésének jogát továbbra is az uralkodó bírta, a kormányzásban és a politikában egyre jobban a rendiség vált meghatározóvá (9). Általában a nemesi tömegek azt a pártot követték, amely a legjobban képviselte érdekeiket, és szembefordultak a nemesi szabadság csorbításával. Ennek megfelelően a korszakot nem a fő- és köznemesség ellentéte jellemezte, hanem két politikai párt rivalizálása. Az egyik oldalon az „udvari” párt, akik az udvar és a királyi tanács központi szerepét, a bárók intézményesült uralmát és az öröklés szempontjából a legitimizmust képviselték. Ide tartoztak a legelőkelőbb főnemesek, a Garaiek és Cilleiek, illetve Brankovics György szerb despota és Szécsi Dénes prímás. Lényegében a Zsigmond-kori status quo megtartásában voltak érdekeltek.


Velük szemben az úgynevezett „nemzeti” párt, akik az idegenekkel szemben foglaltak állást és a nemesség zömét sűrítve, mindenekelőtt a rendi szabadságok fontosságát hangsúlyozták. Céljuk a nemesi rend jogainak kiszélesítése volt az országgyűlés törvényi kereteit felhasználva. Ez a párt fordult először Ulászlóhoz, majd szép lassan Hunyadi Jánoshoz, és hozzájuk köthető többek között a „nemzet” fogalmának használata, amelyet a nemesség összességére értettek, illetve ezen felül a közös jogokon túl, vérségi köteléket is feltételeztek. A hatalomátruházás rendi tanát vallották, amely alapján a nép (azaz a nemesség) a hatalom forrása, ezért választás útján ruházza fel a királyt hatalommal (10).


Ehhez hasonlóan az államapparátus Lengyelországban is jelentős növekedésen esett át. A régi várnagyok helyén sztaroszták (bírák) jelentek meg, amelyek kincstári és hadseregi kérdésekben is érdekeltek lettek. Megkezdődött a nemesi kiváltságok felhalmozása, mint a királyválasztási jog, majd az adókivetéshez való beleegyezés és a nemesi felkelés lehetősége. A sztaroszták helyét a XV. században az egyre befolyásosabbá váló szejmikok (tartománygyűlések) kezdték átvenni, illetve 1496-ban a királyi tanács és a nemesi gyűlések egyesüléséből létrejövő szejm (parlament), ahova a szejmikok képviselőket választhattak (11).


Ulászló, Lengyelország és Magyarország királya


Elsősorban Thuróczi Jánostól, a Chronica Hungarorumban értesülhetünk a Habsburg Albert király halála után kialakult polgárháborúról és Ulászló regnálásáról. Az anyakirályné László koronázását követően Frigyes német-római királyhoz utazott, rábízta a koronát és a fia nevelőjévé tette. A nemesség a kialakult probléma megoldására gyűlést hívott Budára, majd megtörtént a korábban említett különleges koronázás. Ezután tört ki a polgárháború, amely szétszakította az országot, és amelyben számos külföldi zsoldossereg is részt vett. Ulászlót szolgálva Hunyadi János erdélyi vajda és Újlaki Miklós macsói bán értek el nagyobb hadi sikereket. A másik oldalon megemlítendő például Szécsi Tamás, aki Esztergomból ki-kitörve fosztogatta az Ulászló-pártiak falvait, illetve a cseh huszita zsoldos Jan Jiskra z Brandýsa, aki Zólyomot és a környező bányavárosokat tartva hódította Mátyusföldet, Kassa környékét, valamint szinte teljes Felső-Magyarországot (12). Ulászló oldalán is harcolt egy cseh huszita hadvezér, Jan Čapek ze Sán, aki többek között Győr bevételével tüntette ki magát, viszont a Jiskra védte Kassa alól sikertelenül kellett távoznia (13).


A belharcokban csak egy közös ellenség fellépése tudott viszonylagos fegyvernyugvást teremteni. Amurat török szultán ugyanis ostrom alá vette Nándorfehérvárat, emberei pedig a következő években Magyarország teljes déli határvidékét fosztogatták. Nándorfehérvár megvédése Thallóczi János perjel érdeme, míg Hunyadira maradt a fosztogatók, illetve Havasalföld és Moldova vajdáinak legyőzése, amivel sikeresen hozta hűbérbe Ulászló alá ezen tartományokat, és nem mellesleg hatalmas népszerűséget szerzett a magyarok körében: „Ettől fogva nemcsak az ország lakosai, de még az idegen nemzetek is őszinte vonzalommal fordultak feléje és megszerették teljes szívükből.” (14)


Julián Cesarini bíboros, a pápa kérésére érkezett Magyarországra, hogy kibékítse a feleket. Munkája és Erzsébet királyné halála elégségesnek bizonyultak ahhoz, hogy a legtöbb nemes Ulászló oldalán a török fenyegetés megoldásán fáradozzon tovább. Ulászló király és serege – amelyben jelen volt Hunyadi János és Brankovics György szerb despota is – átkelt a Dunán, majd a királyról leválva az öt hónapos hadjárat alatt Hunyadi hat alkalommal győzte le csatában az oszmán erőket, míg az uralkodó a határ közelében várakozva táborozott. A szultán békét kért, amelyet a Szegedre hívott országgyűlés után tíz évre kötöttek meg. A legjobban Brankovics járt, aki teljes egészében megkapta Szerbiát. A békét esküvel pecsételték meg, azonban Ulászló és Hunyadi, Julián bíboros bíztatására – „a hitetleneknek adott hitet nem kell megtartani” – megszegték a szavukat és újra harcba szálltak. A hadjárat ezúttal ütközetmentesen folyt, egészen 1444. november 10-éig, mikor megjelent Amurat szultán serege a Várnánál (a mai Bulgária területe) állomásozó keresztényektől nem messze. Az egész nap folyó küzdelemnek Ulászló hirtelen jött vakmerősége vetett véget, amikor egy lovasrohamot vezetve a szultán táborára tört és egész csapatával együtt elesett. „Ulászló király úr, a legjobb király, ez az igazi nemes ember, akinek arca barnás, haja fekete, fegyvere serény, övéihez jóindulatú, tisztes erkölcsökben jeles, elméjében és lelkében jóravaló volt - ily gyászos módon végezte életét és uralkodását országlásának negyedik, az Úr 1444. esztendejében.” (15)


Összegzés


A kialakuló rendi államiság mind Lengyelországban, mind Magyarországon rányomta bélyegét Várnai Ulászló életére. Lengyelországban fiatalságát és befolyásolhatóságát használták a rendi kormányzás bebetonozására, és amint lehetőségük adódott megváltak politikai bábjuktól. Magyarországon is a hasonlóképpen erős rendi nemesség egy irányítható királyt akart magának, és pápai támogatással könnyűszerrel rávették az ifjút egy török elleni offenzív háborúra. Ulászló így egész életében nagytekintélyű politikusok, mint Zbigniew Oleśnicki, és tehetséges nagybirtokos hadvezérek, mint Hunyadi János vagy Újlaki Miklós, és a hozzájuk tartozó főnemesi réteg érdekeit szolgálta, akarva-akaratlan. Azonban hiába alakult ki a rendi dualizmus, Ulászló hirtelen jött vakmerő hadmozdulatából – amely mögött nem kizárt, hogy az egyéni döntések és tettek utáni vágy állt – bekövetkezett tragikus halála rávilágított, egy egyéniségében és tekintélyében elnyomott király és egy nem korlátozott rendiség veszélyeire.

Felhasznált irodalom

1. Kovács Endre: A krakkói egyetem és a magyar művelődés. Adalékok a magyar–lengyel kapcsolatok XV–XVI. századi történetéhez. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1964. 50.

2. Norman Davies: Lengyelország története. Budapest, Osiris Kiadó, 2006. 112–122.

3. Perényi József: Lengyelország története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1962. 60–62.

4. Szokolay Katalin: Lengyelország története. Budapest, Balassi Kiadó, 2006. 39–40.

5. Uo., 43.

6. Bertényi Iván: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1000–1526. Budapest, Osiris Kiadó, 2000. 443–444.

7. Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1987. 39.

8. Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország története 1301–1525. Budapest, Osiris Kiadó, 2005. 193–197.

9. Bartoniek, i. m. 20–22.

10. Engel – Kristó – Kubinyi, i. m. 193–197.

11. Jerzy Topolski: Lengyelország története. Budapest, Gondolat Kiadó, 1989. 85–86.

12. Thuróczi János: Magyar krónika. Fordította: Geréb László. Budapest, Magyar Helikon Könyvkiadó, 1957. XXVIII–XXXIV.

13. David Papajík: Jan Čapek ze Sán cseh nemes és szerepe a magyar koronáért folytatott harcban (1440–1443). Aetas 28. évf. 2013. 1. szám 128–136.

14. Thuróczi, i. m. XXXV–XXXVIII.

15. Uo., XXXIX–XLII.

 

 

Kezdőkép: Jan Matejko munkája a Varsói Nemzeti Múzeum gyűjteményéből. Forrás: commons.wikimedia.org