A lengyel és a magyar romantikus költészet Napóleon-képe a kisember szemszögéből

Írta: Nagy Péter Fülöp | A cikk a VISZTULA pályázat 2020-ban díjazott pályaműve.

A 19. századi világtörténelem egyik legnagyobb alakjának megítélése korántsem egyértelmű. Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy találjunk két olyan egymáshoz közel lévő nemzetet, melynek kulturális emlékezete Bonaparte Napóleont különbözőképpen értelmezi, ha egyáltalán olyan nagy megtiszteltetést kap, hogy helyet foglalhat benne. Kevéssé van tudatunkban a tény, hogy a lengyeleknél Napóleonnak valóságos kultusza van, elég csak a lengyel himnuszt felmutatnunk, mert talán ez az egyetlen olyan himnusz a világon, melyben a franciák császára tiszteletbeli helyet kaphatott.

Meglepő felismerésre juthatunk azonban, ha ugyanebből a szemszögből tekintünk a magyar nemzeti emlékezet Napóleon-képére. Előre leszögezhetjük ugyanis, hogy a lengyel irodalommal ellentétben nem rendelkezünk olyan, valóban jelentős és a magyar kulturális emlékezet szerves, megkérdőjelezhetetlen részét képező, elsősorban romantikus költeménnyel, amelyben Napóleon meghatározó szerepet játszana.

Cikkemben a lengyel és magyar nemzetfelfogást leginkább formáló irodalmi korszak költészetét, tehát a romantika műveit veszem alapul, mivel úgy gondolom, hogy jellemző képet adhatnak arról, hogy a lengyel és a magyar irodalomban és a nemzeti felfogásban milyen szerepet játszik Napóleon. Ehhez olyan költeményeket vettem példának, melyekben az író Napóleon elé a kis-, vagyis a hétköznapi embert - tehát nem egy újabb meghatározó történelmi személyt - állítja tükörként. Lengyel oldalról a lengyel irodalom legfontosabb művét, Mickiewicz Pan Tadeusát[i] fogom ebből a szemszögből górcső alá venni, miközben nem mehetek el szó nélkül legnagyobb vetélytársának, Juliusz Słowackinak Pan Tadeusa[ii] mellett sem.

Magyar oldalról választásom Garay János Obsitos[iii] című verseinek első versére esett, melyben a magyarok Münchhausen bárójának kalandjait keresztezi Napóleon. Ezt a verset többek között azért választottam, mert Kodály daljátékán keresztül képes volt bekerülni a szűken vett magyar kulturális kánonba.

Mielőtt elkezdeném az említett művek elemzését, fontosnak tartom bemutatni, hogy a lengyel romantika hogyan viszonyult a császár személyéhez, milyen kivételes szerepet töltött be a lengyel romantikus irodalomban és a korszakban, melyben a lengyel romantika virágzott.

Lengyelországot 1795-ben felosztotta maga között az Orosz Birodalom, Poroszország, valamint a Habsburg Monarchia. A lengyel romantika, mint az a romantikára egyébként is jellemző, erősen kötődött a történelemhez. Elsősorban arra voltak kíváncsiak a lengyel írók és költők, hogy ha a történelmet úgy fogjuk fel, mint rendszert és rendet, akkor miként lehetne visszaszerezni Lengyelország függetlenségét.[iv] Az érett lengyel romantika válasza nem a nyugat-európai byronizmus, vagy wertherizmus spleenje volt, hanem a prométheizmus, illetve a messianizmus.

Ebben a nehéz időben hiányzott egy vezető, aki egyesítette volna a lengyeleket a szabadság zászlaja alatt, így a költők és a művészek váltak az elnyomott nemzet profétáivá.[v] A lengyelek máig prófétáknak nevezik három legnagyobb romantikus költőjüket: Adam Mickiewiczet, Juliusz Słowackit és Zygmunt Krasińskit. Miłosz[vi] megjegyzi A lengyel irodalom történetében, hogy Shelley szavai, miszerint a költők az emberiség törvényhozói, Lengyelországban abban az időben valósággá váltak. Mindhárom költő élete nagy részét Franciaországban töltötte, és így különösen nagy hatással volt rájuk a császár kultuszának újjáéledése. De nem csak a költők tisztelték Napóleont, és várták, hogy eljöjjön egy hozzá hasonló személy, aki ismét igazságot tesz a világban.

Gondoljunk csak Bolesław Prus Bábujára, melyben Rzecki úr önmaga, de leginkább (naplóján keresztül) édesapja az, aki a romantikus Napóleon-kultuszt testesíti meg azzal, hogy váltig hiszi, a világban mindaddig nem lesz igazságosság, míg el nem jön újra egy Napóleon. Ennek a Napóleonnak márpedig mindenképpen el kell jönnie. A lengyel romantika napóleonizmusa nem csak egy világnézet, hanem egy kultusz volt, mely a kor általános zsenikultuszával köthető össze. Napóleon a háború isteneként, a „történelem lován ülő zseniként” jelenik meg az irodalomban.[vii] A francia császár mítoszába olyan hitet fektettek, amely képes lehet a napóleoni háborúk után megalakult Szent Szövetség reakciós hatalmi viszonyát lerombolni, melyben a lengyelek a lengyelség elleni összeesküvést látták.[viii] Ennek a messianizmusnak a kivetülése volt Lengyelországban megváltóként való felfogása. Lengyelország lett az ország, amely meghalt az emberiség bűneiért. Ebbe a narratívába az a Napóleon kultusz, melyben a császárt hasonló ismertetőjegyekkel látták el, nagyon jól beilleszthető volt.[ix]

Lássuk most konkrét példák alapján a lengyel Napóleon-kultuszt a romantikus irodalom költészetében.

Adam Mickiewicz vidéki nemesi költeményében[x], a Pan Tadeusban, mely Bolesław Prus Bábuja, illetve Stanisław Wyspiański Mennyegzője mellett az egyik legfontosabb műve a lengyel irodalomnak, Napóleon nem jelenik meg közvetlenül. A mű főbb szereplői megemlítik ugyan a franciák császárát, néha maga az elbeszélő is felidézi az alakját, de sosem lép be Soplicowo Árkádiához hasonló világába. A költemény első könyvében a megterített asztal körül ülők említik a császárt különböző anekdotákban, melyek olykor távol állnak a valóságtól. Ilyen például az orosz vendég enyhén komikus elbeszélése. Napóleon ebből a szemszögből varázslóként jelenik meg szemeink előtt: harc közben varázslatokat szór, és különféle állatokká változik át. Az orosz elbeszélésben azonban Szuvorov tábornoknak is hasonló képességei vannak.

Az első könyvben bemutatott vacsora folyamán azonban más kontextusokban is említésre kerül Napóleon. A lengyelek őt okolják például, hogy a fiatalság többé már nem a divattal vagy a francia kiejtéssel foglalkozik, hanem fegyvert ragadott, és harcolni indult. Neki köszönhetően a világ újból a lengyelektől hangos, és a lengyel katonák által szerzet dicsőség miatt tovább élhet a felosztások során elveszett Rzeczpospolita.

A történet narrátorának elbeszélésében Napóleon a háború isteneként jelenik meg. Az első könyv végén kitekint az elbeszélő Soplicowo idilljéből, és rávilágít arra, hogy míg Litvániában nyugalom uralkodott, addig a világ többi részén vér ömlött, háború folyt. A költő-narrátor feleleveníti Napóleon legnagyobb csatáit – Marengót, Ulmot és Austerlitzet – valamint a piramisokkal Bonaparte Napóleon egyiptomi expedíciójára is utalást tesz.

A mű egyik érdekessége még, hogy tulajdonképpeni hőse nem a címadó Tadeus úrfi, hanem édesapja, Jacek Soplica (vagyis „Pondró atya”), aki mint Napóleon ügynöke szerzetesként járja az országot és az „ügyért” dolgozik.[xi] Ő az, aki megvédi a negyedik könyvben Napóleont attól a vádtól, hogy katonái Częstochowát fosztogatnák, mivel elmondása szerint a császár jó keresztény. Ezt bizonyítja az is, hogy a pápa kente őt fel, és „egymást közt békében élnek”[xii], sőt „[…] közösen térítgetik a francia népet,/ mert kissé megromlott.[…]”.[xiii] Ha még egyszer leszögezzük, hogy Pondró atya a mű igazi hőse, akkor különösen szembetűnő ezen megnyilvánulás idillikus, sőt naiv kijelentése, hisz a francia császár és a pápa kapcsolata korántsem volt rózsásnak nevezhető.[xiv]

Felelevenítve a mű cselekményének történeti hátterét, valójában tudjuk, hogy Soplicowóban minden ember sorsa egyetlen embertől, mégpedig Napóleontól függ. A történet végén ugyanis a férfiak Oroszországba indulnak Napóleon csapataival, annak utolsó, tragikusan végződő hadjáratára az elbai száműzetés előtt. Mickiewicz azonban meghagyja nekünk formálisan az idilli végszót.

Juliusz Słowacki viszont nem volt ilyen könyörületes Soplicowo lakosaival. Pan Tadeusát sosem fejezte be, hat versszaka került csak megírásra. Ebben a hat versszakban azonban pont azt kívánja az olvasónak kimondani, amit Adam Mickiewicz előlünk elrejteni próbált, mitöbb a személy, akitől már Mickiewicznél is mindenki függött, ám jótékony takarásban volt, Słowackinál kilép a vászon mögül, és alakot ölt. A mű hat versszaka azt mutatja be, ahogy Napóleon katonái a vereséggel végződő oroszországi hadjárat után megérkeznek Soplicowóba. Napóleon az, aki a főhős szerepét veszi fel a költeményben a „fagyos történelem” megtestesítőjeként. Azonban nem áll egymagában, mivel alakja szorosan összekapcsolódik a bekövetkező téllel, a fagyos természettel, mely az első öt versszakban kerül bemutatásra.

A császár az utolsó versszakban szinte szellemként jelenik meg Tadeus felesége, Zosia előtt, nem is szól az asszonyhoz, csak meghajol felé, aki azt sem tudja, hogy meneküljön-e, vagy maradjon. Hogy a francia császár alakja mennyire nem evilági, azt arcának leírásában látható: fehér, változatlan, mint „aranyhold” úgy ragyog.[xv] Korotkich[xvi] mutat rá Stanisław Makowski[xvii] interpretációjára, miszerint érdemes a verset Słowacki teremtésfelfogásának szemszögéből elemezni.

Ennek alapján Napóleon arcát a holddal azonosíthatjuk, ami Słowacki teremtésfelfogásában mindennel összeköthető, ami hideg, vizes, északi, kicsi, anyagi, pogány és mű. Napóleon arcának ragyogása pedig arra utalhat, hogy lénye átalakuláson megy keresztül, megszűnik „testi” lenni azok után, amin keresztül kellett mennie az oroszországi hadjárat során. Korotkich nem látja ennek a teljes beigazolódását, hisz Napóleon ugyanebből a szemszögből meglehetősen esetlennek is tűnik, mikor halványan meghajol Zosia előtt, de azt megjegyzi, hogy Napóleon régi alakjának átváltozása folyamán valóban egy Słowacki teremtésfilozófiájának megfelelhető új alak születik, egy „új ember-vezér” alakja.

A költeményben Napóleon megpróbál elmenekülni a történelem elől, de tudjuk, hogy ez nem fog sikerülni. Cserébe viszont elhozta a „fagyos történelmet” Soplicowóba, miatta vált Lengyelország Árkádiája fájdalommal teljes hellyé.[xviii] Mégis, pont ezzel alakítja Napóleon az új világot. Előbb el kell eresztenie a világba a háborús káosz szörnyűségeit, amiben saját magának is el kell buknia. Közben mutatkozik meg ugyanis emberfölötti személye, prófétai feladata, mint a pusztítás hírnöke, aki egyúttal a lét megújulását is elhozza.[xix] Ezt Isten anyjának harmadik versszakban való említése is alátámaszthatja, hisz Korotkich[xx] arra is rámutat, hogy Słowackinak csak azon műveiben jelenik meg a Szűzanya alakja, melyeknek mély, szakrális jelentésük van.

Słowacki verse népszerűségben messze hátra marad Adam Mickiewicz azonos című művétől, mégis láthattuk, mennyire érett és gazdag romantikus költeményről van szó, még akkor is, ha azt csupán a Napóleon-téma szemszögéből elemezzük. 

Térjünk rá a magyar romantika költészetének Napóleon-képére.

Garay János obsitosa méltán vált Kodály Háry János című daljátékán keresztül kedvelt, ikonikus alakká. A vers egy falusi kocsmában kezdődik, melyben az obsitoson kívül parasztok, egy bíró és egy deáklegény tartózkodik. Vegyük észre a különbséget már most a két lengyel műhöz képest. Mint ahogy azt cikkem elején megjegyeztem, a célom az, hogy Napóleont a kisember szemszögéből mutassam be. Ezzel azonban – tudatosan - elfogadtam azt a valamilyen szinten máig élő lengyel közfelfogást[xxi], hogy a nemesi köztársaságban a közemberek is nemesek voltak, és a polgárság, de még inkább a parasztság egy ennél alacsonyabb és jelentéktelenebb társadalmi szinten tartózkodó réteget tett ki. Tadeus ugyanis egy nemesi család sarja, míg Háry Jánosról ugyan nem kapunk ilyen téren egyértelmű közléseket, környezete arra utalhat, hogy származásáról nem rendelkezik nemesi oklevéllel. De ha még rendelkezne is, akkor is környezete lényeges különbséget jelent mind Adam Mickiewicz, mind Juliusz Słowacki Pan Tadeusának vidéki kúriájához képest.

Háry Jánost éppen e társaság kéri fel, hogy mondja el, miként győzte le a nagy Napóleont. Már az elején megjegyzi Háry, hogy Napóleon csak a franciák között nagy ember, „De engem úgy segéljen, nem a magyar között/ S hát még – véte utána – magyar huszár előtt”[xxii]. Nem csoda, hisz Háry történetében csupán 200-300 huszár győzött le 200.000 francia katonát. Háry a csata forgatagában egyszer csak meglátja a francia vezért, és elfogja őt. Napóleon próbálja megvesztegetni a huszárt, gazdagságára hivatkozik, ami azonban a hős huszárt nem hatja meg. Újabb érdekes motívumot látunk itt, mely a lengyel művekben nem szerepelt, mégpedig a gazdag uralkodó motívumát. Napóleon lába aranykengyelben van, „kincsekben nem szegény”[xxiii], és mikor Mária Lujza kérésére elengedi a császárt, az két aranyórát ad Háry kezébe. Ezeknek az aranyóráknak az egyikét Háry odaadja a kapitányának, a másikat azonban lefoglalja a hadnagy. Háry részéről három olyan ember is van, aki hatalmasabb a franciák császáránál: a hozzá valószínűleg érzelmileg is közel álló kapitány, a hadnagy, mint a hatalommal járó önkény megtestesítője, és végül a leghatalmasabb Mária Lujza, aki nem csak a szebbik nem képviselője, de a királyi dinasztiához való hűséget is képviseli, hisz, mint tudjuk, Napóleon második felesége I. Ferenc Habsburg császár, magyar király lánya volt.

Megállapíthatjuk, hogy lényegében Háry János alakja nem tér el attól, amit Napóleon képviselt a lengyel költeményekben, pont ezért kell az ő alakját is górcső alá vennünk. Egy a nemzetnek jelentős tartalommal bíró hőséről van szó, aki azonban nem egy nemzetközi történelmi alak, hanem részben fiktív, teljes mértékben a nemzet határai között maradó kisember. Globális hős helyett egy lokális hőssel van dolgunk személyében. Napóleon arra szolgál a költeményben, hogy degradálásával Háry fölemelkedhessen.

Nézzük a következő mondatot: „De jősz a kapitányhoz, láncz-hordta franczia”[xxiv] Nagyobb lealacsonyítás el sem képzelhető azon kívül, hogy elfogták Napóleont, minthogy Háry egy gyűjtőfogalommal fordult hozzá. Hisz a lengyel zsenikultusz, prométheizmus és messianizmus lényege pont Napóleonnak, mint egyénnek való kihangsúlyozása volt. Háry pont ezt a narratívát veti el, mikor így szól a franciák császárához, ám mikor önmagát magyarként (lásd: a magyar között Napóleon nem nagy) azonosítja, azt büszkeséggel teszi. Tehát nem csak egy lokális hősről van benne szó, de egy olyan alakról, aki teljes mértékben azonosul a közösséggel, magát zseniként nem kiemelve belőle. Győzelmével sem egy új világot akart megteremteni, hiszen érezzük, ha Háry nem győzi le Napóleont, úgy  el sem mesélhetné a kocsmában. A költeményből kiindulva ugyanis egy feje tetejére került világ lenne az, ahol a magyar huszár nem képes legyőzni a „franciát”. Háry hősiessége pedig pont ebben rejlik, pedig tudjuk (és a jelenlévők is tudják), hogy nem mond igazat, de éppen amiatt lesz hős a jelenlévők szemében, ami a hazugságai mögött bújik meg.

Alakjának Napóleonhoz hasonló apoteózisa így akkor következik be, mikor történetének legvégén a furfangos diák a jelenlévők gondolatát közvetítve kijelenti: „Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt”[xxv].


[i] Mickiewicz, A. (1977): Pan Tadeus vagy az utolsó birtokfoglalás Litvániában- Nemesi történet 1811-1812-ből tizenkét verses könyvben, Budapest

[ii] http://biblioteka.kijowski.pl/mickiewicz%20adam/slowacki.pdf (hozzáférés: 2020.08.09)

[iii] Garay, J.: Az obsitos I. In: Endrei, Z. (szerk.): A magyar költészet remekei. Kisfaludy Károlytól napjainkig. Irodalomtörténeti segédkönyv, Budapest 82-84

[iv] Ursel, M.: Romantyzm, In: Bajda, J.; Cieński, M.; Łoboz, M.; Pyszny, J.; Sokolski, J.; Ursel, M.; Zawada, A.; Żabski, T. (2005): Epoki literackie. Wielki leksykon literatury polskiej, Wrocław, 303-494, 445-446

[v] Ursel, M.: Romantyzm, In: Bajda, J.; Cieński, M.; Łoboz, M.; Pyszny, J.; Sokolski, J.; Ursel, M.; Zawada, A.; Żabski, T. (2005): Epoki literackie. Wielki leksykon literatury polskiej, Wrocław, 303-494, 446

[vi] Czesław, M. (2011): A lengyel irodalom története, első kötet, Máriabesenyő, 230-231

[vii] Ursel, M.: Romantyzm, In: Bajda, J.; Cieński, M.; Łoboz, M.; Pyszny, J.; Sokolski, J.; Ursel, M.; Zawada, A.; Żabski, T. (2005): Epoki literackie. Wielki leksykon literatury polskiej, Wrocław, 303-494, 410

[viii] Czesław, M. (2011): A lengyel irodalom története, első kötet, Máriabesenyő, 225-226

[ix] Czesław, M. (2011): A lengyel irodalom története, első kötet, Máriabesenyő, 228

[x] Witkowska, A.: Romantyzm, In: Witkowska, A.; Przybylski, R. (2003): Romantyzm, Warszawa, 207-659, 296

[xi] Witkowska, A.: Romantyzm, In: Witkowska, A.; Przybylski, R. (2003): Romantyzm, Warszawa, 207-659, 299

[xii] Mickiewicz, A. (1977): Pan Tadeus vagy az utolsó birtokfoglalás Litvániában- Nemesi történet 1811-1812-ből tizenkét verses könyvben, Budapest, 118

[xiii] Mickiewicz, A. (1977): Pan Tadeus vagy az utolsó birtokfoglalás Litvániában- Nemesi történet 1811-1812-ből tizenkét verses könyvben, Budapest, 118

[xiv] http://lexikon.katolikus.hu/P/Pius,%20VII..html (hozzáférés: 2020.08.09)

[xv] Korotkich, K. (2011): Wyobraźnia apokaliptyczna Juliusza Słowackiego. Obrazy-Wizje- Symbole, Białystok, 421

[xvi] Korotkich, K. (2011): Wyobraźnia apokaliptyczna Juliusza Słowackiego. Obrazy-Wizje- Symbole, Białystok, 421

[xvii] Makowski, S.: Pan Tadeusz Juliusza Słowackiego, In.: Poezja (1984),

nr 11/12, 83

[xviii] Korotkich, K. (2011): Wyobraźnia apokaliptyczna Juliusza Słowackiego. Obrazy-Wizje- Symbole, Białystok, 423

[xix] Korotkich, K. (2011): Wyobraźnia apokaliptyczna Juliusza Słowackiego. Obrazy-Wizje- Symbole, Białystok, 431-432

[xx] Korotkich, K. (2011): Wyobraźnia apokaliptyczna Juliusza Słowackiego. Obrazy-Wizje- Symbole, Białystok, 432

[xxi] A téma aktualitását bizonyítja Rafał Ziemkiewicz lengyel publicista legújabb könyve: Ziemkiewicz, R. (2020): Cham niezbuntowany, Lublin-Warszawa

[xxii] Garay, J.: Az obsitos I. In: Endrei, Z. (szerk.): A magyar költészet remekei. Kisfaludy Károlytól napjainkig. Irodalomtörténeti segédkönyv, Budapest 82-84, 82

[xxiii] Garay, J.: Az obsitos I. In: Endrei, Z. (szerk.): A magyar költészet remekei. Kisfaludy Károlytól napjainkig. Irodalomtörténeti segédkönyv, Budapest 82-84, 83

[xxiv]Garay, J.: Az obsitos I. In: Endrei, Z. (szerk.): A magyar költészet remekei. Kisfaludy Károlytól napjainkig. Irodalomtörténeti segédkönyv, Budapest 82-84, 83

[xxv] Garay, J.: Az obsitos I. In: Endrei, Z. (szerk.): A magyar költészet remekei. Kisfaludy Károlytól napjainkig. Irodalomtörténeti segédkönyv, Budapest 82-84, 84