Báthory István, a közvetítő
Uralkodása, mint lengyel király 1576-tól 1586-ig tartott, melyre a lengyel közgondolkodás és történetírás is pozitív időszakként tekint. Báthory már, mint lengyel király jelentős reformokat hajtott végre, melyek a hadsereg széles rétegeit érintették. Létrehozta az ún. „válogatott gyalogságot” („piechota wybranecka”), akiket a királyi birtokokról toboroztak. A lándzsával felszerelt lovasságot a huszárok váltották le, hiszen a tűzfegyverek széles körben való elterjedésével a lándzsa kezdte érvényét veszíteni. Az így létrejött alakulatok voltak a szárnyas huszárok („Winged Hussars”). A harmadik nagyon fontos részét a reformnak a kozák csapatok mentalitásának megváltozásának köszönhetjük. Ők ugyanis önként vállalkoztak arra, hogy maguk fölé rendelik Báthoryt, mint katonai vezérüket. Az 1578-ban megtörtént aktus során a kozákokat lajstromba vették, azonban, hogy vissza ne térjenek eredeti fosztogató életmódjukhoz a huszárokéval megegyező zsoldot kaptak. Báthory nem titkolt célja volt, hogy a kozákokat Moszkva ellen használja fel, ha szükséges. A haditechnikai és hadászati átalakítások szükségességét egy szomorú kettősség tette jogossá, hiszen a külső ellenfeleket leszámítva a belsőkkel is számolni kellett ezen időszakban. A mágnások, szenátorok és a kisebb-nagyobb kozák vezérek egymás közötti magán háborúi megterhelőek voltak az országra nézve, így Báthory, aki a gazdaság terén is jártasságot mutatott keményen eljárt a nagyobb konfliktusok vezéreivel szemben.
Diskurzus az eredetről
A Richard Brzezinski-Velimir Vuksic szerzőpáros által írt „Polish Winged Hussars 1576-1775” című könyvben egyértelműen a huszárok balkáni származása mellett törnek lándzsát. Meglátásuk szerint Báthory uralkodásának kezdetén egységesítette a lengyel huszárok felszerelését, mely így már egyezett az ő személyes testőrsége által használt eszközökkel, és azok kinézetével, mely nagyjából 400-500 erdélyi huszárt számlált. Ezen folyamatok mind a lengyel, mind pedig a litván területeken végbe mentek az 1590-es évekig. Érdekes adalék Brzezinski véleményéhez a Konrad Sutarski, „Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal” című könyvében leírtak. A szerző így ír a Bécs 1683-as felmentését tárgyaló bekezdésben: „A helyszínen-egyesülve az osztrák és német csapatokkal és az így létrehozott 70 ezres haderő irányítását átvéve- nagy győzelmet aratott a törökök felett, nagymértékben a több ezer fős lengyel nehézlovasság (huszária- amely név a magyar „huszár” szóból származik) fergeteges rohamának köszönhetően.”
Láthatjuk tehát, hogy bár ők ketten csupán kis szeletét alkotják a lengyel történetírásnak, eltérő megközelítésük azonban mégis remekül szemlélteti a lengyel fél megosztottságát, hiszen Sutarski magát a huszár nevet is jövevényszónak tekinti a lengyel nyelvben, míg Brzezinski megállapítása azt sejteti, hogy a huszárok már névleg és szervezetileg is léteztek Báthory előtt a lengyel területeken. A magyar fél döntő többségéről elmondható, hogy a huszárság kialakulását egy saját belső folyamatként látja, melynek során a mindenkori magyar könnyűlovasság alkalmazkodva a folyamatosan változó külső hatásokhoz, a késő középkorban pedig válaszolva az oszmánok által nagy számban alkalmazott könnyűlovas szpáhik jelentette veszélyre, végül a huszárok megjelenését eredményezte. Különösen heves viták alakultak ki az 1930-as években Magyarországon, melyet a történettudomány, mint a „huszár-viták” emleget azóta is.
Lengyel huszárok az Erdélyi Fejedelemség területén
Szintén fontos időszak a magyar és a lengyel huszárok, és általában térségünk hadtörténetében az Erdélyi Fejedelemség azon időszaka, amikor a megnőtt mértékű török fenyegetés és a kincstári nehézségek miatt az erdélyi uralkodók zsoldoscsapatok felfogadása mellett döntöttek (ez jóval olcsóbb volt, mint hazai katonákat megfizetni és eltartani). Az erdélyi fejedelmek hadaiban szolgáló külföldiek jelenlegi ismereteink szerint itáliaiak voltak első körben, őket követték a skótok, németek majd pedig a lengyelek. Az 1550-es évektől már biztosan álltak erdélyi szolgálatban lengyel katonák, hiszen János Zsigmond anyja, Izabella a lengyel király lánya volt, és mikor 1556-ban visszatértek Lengyelországból Erdély trónjára nagy számú kísérőt hoztak magukkal a Szapolyai-család tagjai. Amikortól azonban már ténylegesen nagy tömegben megjelentek erdélyi és magyarországi hadszíntereken lengyelországi katonák (és köztük a huszárok is nagyobb számban) az a tizenöt éves háború kezdetére tehető, első hullámukat azonban még túlnyomórészt a kozákok tették ki. A 17. század első felében aztán számuk elkezdett csökkenni Erdélyben, kisebb lovascsapataik azonban maradtak, és néhányan még Bethlen Gábor udvari hadai közé is bekerültek. A század második felében egy nagyobb hulláma volt a beáramló lengyel zsoldosoknak, amikor Erdély és a magyarországi bujdosók bekapcsolódtak a franciák oldalán a Habsburg-ellenes háborúba, akik azonban a gyors békekötés miatt (Nijmegen) rövid idő után hazaindultak, lovasok pedig nem, csupán gyalogosok maradtak hátra hosszabb időre. Az ezekben az általam felsorolt időszakokban azok az erdélyi, illetve lengyel huszáregységek, melyek között közvetlen kapcsolat is létrejöhetett, akár harcban, akár tábori körülmények között, azok az erdélyi ún. „udvari lovasság” volt, és a korábban általam már bemutatott lengyel „kopjás” huszárok. Az udvari lovasság az Erdélyben fizetett reguláris erők legkorábbi típusa volt, melynek szervezeti jellege a Jagellók 16. századi udvari huszáregységein nyugodott. Lengyel huszárok legnagyobb számban János Zsigmond alatt szolgáltak az erdélyi seregben. Különbségeik a reguláris huszároktól minimális volt (fegyverzetüket tekintve). Érdekesség, hogy az udvari lovasság mellé ún. kopjával felszerelt lovasokat alkalmaztak. Ők a hajdúkkal együtt a magyarországi „szabad legényekből” kerültek ki. Bethlen közülük kopjás lovasokat fogadott fel, akik lovasságának nagyját adták. Felszerelésük nagyban egyezett a huszárokéval és a lengyelországi zsoldosokéval is. Egy 1620- as rendelet szerint: „jó lova, sisakja, páncélja [sodronyinge], fegyverdereka [mellvértje], huszár nyerge, láncos féke, [zablája], ... hegyes tőri vagy pallosa” is legyen nekik a kopja mellett. Láthatjuk tehát, hogy bár ők ketten csupán kis szeletét alkotják a lengyel történetírásnak, eltérő megközelítésük azonban mégis remekül szemlélteti a lengyel fél megosztottságát, hiszen Sutarski magát a huszár nevet is jövevényszónak tekinti a lengyel nyelvben, míg Brzezinski megállapítása azt sejteti, hogy a huszárok már névleg és szervezetileg is léteztek Báthory előtt a lengyel területeken. A magyar fél döntő többségéről elmondható, hogy a huszárság kialakulását egy saját belső folyamatként látja, melynek során a mindenkori magyar könnyűlovasság alkalmazkodva a folyamatosan változó külső hatásokhoz, a késő középkorban pedig válaszolva az oszmánok által nagy számban alkalmazott könnyűlovas szpáhik jelentette veszélyre, végül a huszárok megjelenését eredményezte. Különösen heves viták alakultak ki az 1930-as években Magyarországon, melyet a történettudomány, mint a „huszár-viták” emleget azóta is.
A „Huszárkönyv” egy helyütt így fogalmaz: „A könnyűlovas harcmodorhoz remekül illő, gyors csapások és vágások kivitelezésére alkalmas szablyáinkat a nyugati szakirodalomban lengyel-magyar szablyaként is ismeri, olyan hasonló volt a két országban a „végeken” hadakozó lovasok fegyverzete.”
Összefoglalás
Végszóként elmondható, hogy bár a huszárok származásával kapcsolatban konszenzusról közel sem beszélhetünk-sem hazai sem nemzetközi viszonylatban-azonban az tény, hogy a huszárok elődeinek számító könnyűlovas vagy éppen kopjás lovasok magyar- és lengyel területeken is már igen korán megjelentek. A lengyel huszárság magyar mintára való megszervezése Báthory István lengyel királlyá való koronázásához köthető, aki saját, Erdélyből őt elkísérő katonai mintájára szervezte át őket. Fegyverzetük nagymértékben megegyezett, a különböző fegyverek magyar elnevezései meghonosodtak a lengyel nyelvben is (pl.: pallos, szablya). Ruházatuk is szinte azonos volt, a lengyelek azonban a zordabb időjárási körülmények miatt hosszabban hordták azokat. A minimális eltérések és az eredet körül folyó viták ellenére azonban biztosan kijelenthető, a huszárokat mindkét nemzet joggal vallhatja magáénak, és lehet büszke az évszázadok során elért sikereikre, hiszen azok mind a lengyel, mind pedig a magyar történelemnek szerves és elidegeníthetetlen részeivé váltak.
Felhasznált irodalom
Brzezinski, Richard – Vuksić, Velimir: Polish winged hussars 1576-1775. Osprey Publishing Ltd. 2006.
Brzezinski, Richard: Polish Armies 1569-1696. Osprey Publishing Ltd. 1987. Csihák György: A magyar huszárság története, Heraldika Kiadó, 2004. Davies, Norman: Lengyelország története, Budapest, Balassi, 2006.
Illik Péter: Metszetek a török kor mindennapjaiból: Tanulmányok a 17. századi magyar hódoltsági peremvidékről, Budapest, L’Harmattan Kiadó és Uránia Ismeretterjesztő Alapítvány, 2013.
Szántó Nóra (szerk.) (Lázár Balázs-Soós Péter-Szabó Péter-Szántó Nóra): Huszárkönyv. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó 2015.
Tóth Zoltán: A huszárok eredetéről in: „Hadtörténelmi közlemények” 1934. 35.Konrad Sutarski: Lengyelország történelme magyar vonatkozásokkal, Mari Ratio, 2018.